Nógrád megye címere a Grand Canyonban

1. rész 2. rész 3. rész4. rész

Szárazon úszták meg a vadvízi kajakosok

Újra „hazai” levegő…! Kétheti kalandos kóborlovagság után ismét „Brit Kolumbiában”, az Okanagan-folyó mentén robogunk fölfelé a jó öreg Agrosy 24 lakóbusz fedélzetén, Béla bátyánk jólesően szívja magába a régóta vágyott vízparti áert, az út mellett végeláthatatlan alma- és szőlőültetvények sorakoznak, a tó felett tetszetős párafelhő gomolyog – legalábbis akkor még azt hisszük, hogy párafelhő…
A köszöntésünkre érkező barátok révén diadalmenetben vonulunk be Kelownába, ahol a finom étkekkel most is Kardos Marika fogad, majd közli a drámai hírt, hogy tűzvész tört ki a környező fenyvesben, a környék lakóit kitelepítették, neki is perceken múlt az evakuálás, s amit tetszetős páraködnek hittünk, az a tűzvész füstfelhője!
A röpke döbbenet után az aranyszívű (egykori) tanár néni büszkén öleli át a megtért vándorokat, akikért – mint mondta – sokat aggódtak a barátok, főleg, amikor a préri „térerőmentes” övezeteiből napokig sem jelentkeztünk, s nem tudhatták, élünk-e, halunk-e. Ám a félsz a visszatérésünkkel elmúlt, Marika vígan hallgatja a már-már Háry János-i úti élményeket, annál is inkább, mert nagyra becsüli a sportos kitartást, hisz három felnőtt gyereke közül a középső, Kardos Andrea világhírű ultratriatlonos, aki a tizenévesen elszenvedett súlyos vastagbélműtétje óta kőkemény, állhatatos helytállással bizonyítja országnak-világnak: nem kell feladni, minden bajból van kiút.
A remek sportolónőt világszerte nagyra becsülik, a 2010-es vancouveri téli ötkarikás játékok előtt az olimpiai lángot is vitte. Marika büszkén mutatja hordozható számítógépén (notebook) a legfrissebb kanadai újságcikket, amely Andrea újabb sikereiről számol be, így arról is, hogy Vancouvertől Whistlerig 165 km-t teljesített!

Szarvasagancsokból készült a kapu Jacksonban fotók

Szó szót követ, belelovaljuk magunkat a sportba, s hihetetlen történetek látnak napvilágot. Béla bátyánk a saját döbbenetes esetét tárja elénk. Modernkorunk kedvelt sportszere a görkorcsolya, az ifjak lábáról le sem lehet húzni a villámgyors „járgányt”, ám az öregcserkész is halad a korral – sőt meg is előzi azt! Kivesz a szekrényből egy figyelemreméltó, ám a kölykök lábán láthatótól kissé elétérő példányt – a saját kézműves remekét!
Még a nyolcvanas évek elején Floridában nyaralt, ahol szóba elegyedett egy akkor közkeletű kétsoros görkorival érkező sráccal, aki elpanaszolta, hogy gyakran meg kell állnia, mert hosszabb útnál a járgány kikészíti a bokáját. A varázskezű mester – aki több miniatűr műremeket, így egy 15 cm-es, működő esztergát is készített – rögtön megoldást talált: egy soron is futnak a kerekek! Skiccet rajzolt, melyen a kis kori két kerékkel, a közepes három, a nagy pedig négy kerékkel fut, s féket is tett rájuk. Alumíniumból kimarta a görgőszerkezetet, és egy sportcipő talpára szerelte a „futóművet”, melyen golyóscsapágyakon futnak a műanyagkerekek.
Béla bá’ 1984. február 24-én nyújtotta be az egysoros görkorcsolya szabadalmi kérelmét, s nagy reményekkel várta a világjelentőségű találmány sikerét, ám – mint rosszkedvűen hozzáteszi – egy erre szakosodott nemzetközi bűnözői csoport elorozta az ötletét. „A szabadalmat intéző ügyvéd felismerte a találmány jelentőségét, s mivel látta, egyszerű kisemberrel van dolga, ellopta” – magyarázza a mester, aki harcolni akart a jussáért, ügyvédet fogadott, de mikor az kibökte, hogy 250 dollár órabérért vállalja az ügyet, a feltaláló feladta a kilátástalan csatát.
Az egysoros görkorcsolyát végül – a Béla bátyánkéhoz hasonló kivitelben – 1990-ben dobták piacra, hamar befutott, és mára 950 millió dolláros üzletté nőtte ki magát. Béla bá’ sajnálja az elszalasztott lehetőséget, és úgy érzi, hogy a mai kegyetlen világban az egyszerű embert büntetlenül kisemmizik, mert nincs, aki megvédje.

Félsivatag Utahban fotók

Amíg ezen lamentálunk, Gulyás László, a sikeres ingatlanforgalmi üzletember meghív, töltsük nála az utolsó napokat, hogy Béla bá’, aki újabb nagy – ezúttal dél-amerikai – kalandra készül, hadd pihenjen nyugodtan.
Gulyás Laci barátunk és felesége, Gail a természet lágy ölén, fenyves erdő kellős közepén álló, tágas házában fogad bennünket, amely – ráadásajándékképpen – a gyönyörű Okanagan-tóra tekint.
Laci híres sportcsaládból származik: édesanyja, Köteles Erzsébet világ- és olimpiai bajnok tornásznő, edző, míg apja, Gulyás Károly sportvezető, edző és újságíró volt, ő maga pedig a vívástól a vitorlázáson át a vízisíig számtalan sportágat űzött – nem csoda, hogy a hatodik iksznél is fitt, fiatalos férfiú.
Gulyás Laci 1970-ben szökött ki Itáliába, majd néhány izgalmas svédországi év után jött tovább Kanadába, ahol keményen állja az ingatlanügyekkel járó kiélezett üzleti versenyt, s a helyi magyar közéletből is kiveszi a részét. Felesége, Gail a Jersey-szigetről származik, s az egészségügyben találta meg a hivatását. Három felnőtt fiuk mellett ma már három unokájukban lelik legfőbb örömüket.
Laci és Gail hamisítatlan sportemberek, laza kis kajaktúrára invitálnak, mi a közelgő kalandokról mit sem sejtve, kedvtelve indulunk, hisz úgy véljük: magyar kajakosként most igazán tetszeleghetünk a parton rajzó hölgyeknek, mert épp csak néhány napja nyert aranyérmet a kanadai – édesanyja révén félig magyar – Adam van Koeverden a szegedi világbajnokságon, s e nagy diadal után tán mi is felvillanthatjuk, milyen a fain magyar vízi virtus.

Az Okanagan-tó fotók

Vízre szállás előtt azt képzeljük, barátaink frankón kiképeznek majd a kajakozás rejtelmeiből, ám felgyorsulnak az események: szempillantás alatt ránk cibálják a mentőmellényt, sebesen betuszkolnak a csónakba, s kisvártatva belöknek a vízbe. Még utánunk kiáltanak: vigyázzunk, a kajak borulékony! – vessük szét a lábunkat, két oldalt szorítsuk a combunkat a csónak felső falához – így tartsuk egyensúlyban a járgányt, másképp bedőlünk a vízbe!
Nem akarok morbid lenni, de visszarivallom: mily merényletre készülnek ellenünk szeptember 11-én – a tizedik évfordulón! Ha beborulunk, elővágtat Ogopogo, a tó szörnye, s elragad a mélységes mélybe. A kocka azonban el van vetve, „navigare necesse est”, azaz hajózni muszáj. Sebesen evezni kezdünk, de már támadnak a hullámok, bőszen szorítunk a combunkkal, s az első veszélyeket elhárítva elillan a félsz, a parton bámészkodó fehérnépség szerint mind pompásabb stílusban szeljük a habokat. Vérmesebb ítészek szerint lassanként Adam van Koeverden is leckét vehet tőlünk, de ekkor befogom a szemem, ne lássam a kacagó tekinteteket, ám kétórai borulásmentes, vadevezés után elégedetten nyugtázom, hogy kivédtük a fenyegető elemeket, s Ogopogo fater is hoppon maradt.
A vízi kaland után megint a kelownai utcákat rójuk, s mivel kocsmák nincsenek, a Starbucks nevű műintézményt látogatjuk, hiszen ott van „free wi-fi”, a világhálón tallózzuk a hazai híreket, levelezünk, csevegünk a családdal, de a „kávéból” egy hordónyit is lenyelhet az emberfia anélkül, hogy megdobogtatná a szívét. Mit mondjak: fincsi kávéízesítésű vizet adnak, borsos áron – a sós-karamellás a kedvencem.

Rodeóaréna Omakban fotók

Meggusztáljuk a fehérnépet: közel se jöhetnek a mieinkhez, mert – a fiatal lyányok is – hm, magyarán mondva: kövérek! A sok génmódosított nyavalya és a cukros víz megteszi a hatását” – ám így sem sokat hederítenek ránk.
Fölcaplatunk Kokanee-ba, bámuljuk az ívó lazacokat, vöröslik a patak, ám a vadőr úr megálljt int: mars innen, mert itt járt márt a medve: megéhezett egy laza lazaclakomára, ám láttunkra nem biztos, hogy beéri ennyivel. Így odébbállunk Peachlandbe a rézöntészetéről híres cimboránkhoz, Fenyvesi Lajoshoz, aki – szemünkből kiolvasva vágyukat? – csak töltögeti, töltögeti finom házi pálinkát az első, második, harmadik… – a sokadik stampedlivel, de a magyar ember bírja a kiképzést, főleg, ha közben Rózsika finom étkeit ízlelgeti.
Bekopogunk még a látogatóközpontba Móricz Lajoshoz, a kedvelt helyi havilap, a Napjaink főszerkesztőjéhez, aki „temerini fiú”, s a Duna TV-t tudósítja a British Columbia-i magyar élet híreiről; így telnek búcsúnapjaink, Gulyás Laci dízel Mercijében furikázva, fesztelenül, míg eljő a boldog-szomorú istenhozzád perce…
Béla bátyánk azóta már újabb kalandra indult a perui Machu Picchuba, a legendás inka romvárosba, s onnan a hatalmas teknőcökről híressé vált Galápagos-szigetekre.
Mi pedig Magyarhonban „komplénolunk”, visszazökkenünk az észak-amerikai álomvilágból a szigorú honi hétköznapokba, s hogy valamivel vigasztalódjunk, azt hajtogatjuk, hogy – mi nem, nem laknánk faházban…! Hukk…!

Balás Róbert
(vége)

1. rész 2. rész 3. rész4. rész