A nagy vízesés a Yellowstone Parkban

1. rész 2. rész 3.rész 5. rész

Ahol rózsaszínben láttuk a világot!

Az arizonai félsivatagot elhagyva, húzós szerpentinen kaptatunk fel a Colorado-völgy gyöngyszeméhez, a Grand Canyonhoz! A táj gyorsan változik sivatagból bozótossá, majd fenyőerdővé. Vadpulykák röppennek át előttünk az úton, feltámad a szél, barátságosabb a táj – ez már a mi világunk! A Kaibab Plateau erdős rengetegében már 3000 m magasság fölött járunk, s kisvártatva elénk tárul a Grand Canyon „fenyvesekkel vadregényes” tája!
A legendás Nagy Kanyon a Colorado-folyó által hatmillió év alatt kivájt sokszínű, meredek völgyszurdok, 446 km hosszú, szélessége 6,4 km-től 24 km-ig terjed, mélysége az 1,5 km-t is meghaladja. A látvány döbbenetes, a szakadék félelmetes! A félmillió hektárnyi vidéken 1919-ben alakult meg a nemzeti park.
A Grand Canyon csodálatos – az életben ezerszerte szebb, mint az indiánfilmek képsorain. A hatalmas térben az emberfia aprócska pontnak érzi magát; rádöbbenünk, hogy mi, gőgös, gyarló, magunkat hovatovább mindenhatónak képzelő alakok mennyire picik vagyunk a szédítő végtelenségben.
A filmekből kietlennek tűnő helyet felül zölden pompázó fenyvesek övezik. Tiszta, friss a levegő, gyönyörű a kilátás. A bátrabb turista öszvérháton lecaplathat a szurdok mélyére, de mi óvakodunk a háromnapos túrától, annál is inkább, mert ha a nagy fülű eleven „jármű” megmakacsolja magát, lenn rekedünk a nagy mélységben.
Márpedig sietős az utunk! Átkelvén a Coloradón, ismét Utahban találjuk magunkat, ahol Kanab és Mt. Carmel városait átszelve fantasztikus tájakon jutunk el a Bryce Canyonhoz. Mellettünk újfent száraz a föld, itt-ott lovak, tehenek, keresgélik a gyér füvet, majd egy kedvesen kanyargó, kies kis patak partján bölénycsorda delel, legelészget.

A mormon Tabernákulum-kórus és zenekar a Salt Lake City Theratre-ben

fotók

A kanyon alá érve bőrünkön érezzük a sivatagias éghajlat „áldásait”: az egész napos hőség után hirtelen hűl le a levegő, hajnalra fagypont közeli a hideg, mi pedig reszketünk, mint az errefelé nem létező nyárfalevél.
Talán nem szentségtörés, ha azt mondom, hogy a Bryce szurdok sokhelyütt a Grand Canyonnál is látványosabb! A finoman csipkézett sziklák piros, narancs- és fehér színekben pompáznak. Itt könnyűszerrel leereszkedünk a kanyon mélyére; az égbolt gyakran csak keskeny csík a fölénk magasló sziklafalak között. A fények gyönyörűek.
A kanyon névadója, Ebenezer Bryce telepes 1875-ben jött a környékre, hogy fatelepet nyisson, s utat épített a rózsaszínű sziklák közé. „Pokoli hely, ha eltéved egy tehened” – emlegetik ma is Bryce legendás mondását, akinek erőpróbát jelentett az elkóborolt marhák megtalálása a tízemeletnyi magas, több ezer sziklatorony között.
A védett területet 1928-ban nyilvánították nemzeti parkká. Szépsége lenyűgöző, alig akarunk hátat fordítani, de mennünk kell, mert már vár a közeli a Zion Canyon; amelynek nemzeti parkjába 2,5 km-es alagúton vezet az út, amelyet a sziklában, kézzel vájtak ki a munkások. A kempingben közel jön egy őzmama a két kicsinyével, fotózgatjuk őket, de ránk sem hederítenek, megszokták az ember közelségét. A kanyont kivájó Virgin-folyó sebes sodrású vizében hűs fürdőt veszünk.

A mormonok főtemploma Salt Lake Cityben fotók

A XIX. század közepén a mormon Isaac Behunin nevezte el a bibliai „béke helyéről” a kanyont, amely 1919-től nemzeti park. A többi szurdokhoz képest itt buja növényzet, már-már erdő fogad. A híres Angels Landing szikla tetejére meredek hegyi úton kaptathat fel a jó erőben lévő, bátor látogató. A „kellemes” gyalogtúra 4 km „séta” felfelé a sziklán, „csekély” 300 m szintkülönbséggel. A csúcshoz közeledve elfogy az út is, vastag láncokba kapaszkodva húzódzkodunk fel a sziklafalon. Kicsit vakmerő a „játék”, alattunk a szédítő mélység, de a fenséges kilátás megéri a nyaktörő mászást és a kapaszkodás közben átélt izgalmakat!
Másnap, tetézve az élvezetet, vízi túrára indulunk! A bátor emberfia kisompolyog a sebes folyású Virgin-folyó partjára, ahol a kezébe kap két nagy karót, és belegázol a mederbe. A hidegvizű – 16-17 fokos –, erős sodrású folyóban nem egykönnyű előrehaladni. De muszáj!
Ugyanis Béla bátyánk diktálja az iramot: a 84 éve ellenére úgy menetel előttünk, mint egy kapitány. Pedig itt-ott nyakig ér a víz, szinte tántorgunk előre a csúszós köveken. Két karónkkal hősiesen tapogatjuk a meder alját, de az erős sodrás majd’ kiragadja a kezünkből. Mit tehet ilyenkor a sportember: erősen megveti a lábát, és ellenáll a víz erejének – ha tud, már csak azért is, hogy ne égjen le Béla bátyánk előtt, aki itt is szigorú ítészünk.
Egyszerűen hihetetlen, amit ez az ember művel! A ’27-es születésű öregcserkész a 27 éves ifjaknak is nagy leckét ad erőből, keménységből, elhivatottságból. Vajon mi a titka? „Kitartás kérdése az egész. Világéletemben sportosan éltem, ennyi a titok nyitja” – vallja Béla bá’ a nem mindennapi túra végén, a folyóparti verőfényben.
Ám egyszer minden jónak vége szakad: a Zion kanyon volt hosszú kalandozásunk végpontja; ideje megfordulni, mars haza! Újra a Nagy Sóstó felé robogunk a 15-ös országúton. Kanosh feszültsége után Monába hatolunk be, majd Garland fölött hagyjuk el a mormon államot, de senki sem tudja megválaszolni, időzött-e ott valaha Judy Garland, aki pedig – Ózzal, a nagy varázslóval – még a szivárvány fölött is megfordult. Idahóba érve Samariába jutunk, s fejünk két oldalát aggódva tapogatva állapítjuk meg, hogy szerencsére nem nőtt két nagy fülünk; talán azért, mert kevés időt töltöttünk el itt ahhoz, hogy megérintsen minket a hely szelleme.
A marhák a prérire kicsapva, egymástól elszórtan legelik a sovány, száraz füvet; de a modernkori cowboyok már nem lóhátról, hanem terepjárókkal terelik a jószágokat. A montanai Szöcske-patakon egymás után „szökkennek” a kis csónakok, amelyekről bőszen horgásznak a helybeliek. A magas fennsíkokon gyönyörű alpesi tájakon robogunk, ahol színes- és nemesfémeket bányásznak, de hiába a korai kelés, nem lelünk aranyat.

Sziklaalakzatok Dél-Utahban fotók

Estig így hajtunk az országúton; Béla bátyánk a Nagy Sóstó fölötti Ogdentől a rekkenő hőségben egy nap alatt ezer (!) kilométert vezet le a Montana északnyugati végén lévő Hauganig, de hát az öregcserkészek már ilyenek.
Az országutak végtelen szalagján gyakorta összefutunk a „szelíd motorosokkal”; a többségük meglett korú, ősz hajú hippi – sőt hölgyeket is látunk köztük –, akik szemlátomást a legendás hatvanas-hetvenes évekből maradtak ránk: a hatalmas Harley Davidson motorok hátán, bőrruhában, bukósisak nélkül, fejüket csak kendővel átkötve száguldanak a végtelen országúton; legendás időket, filmeket, történeteket idézve, a nagy amerikai szabadságeszményt szimbolizálva rohannak tovább útjukon. A pihenőhelyeken szóba elegyedve érezzük, hogy mindnyájan vidám, közvetlen fickók – Peter Fonda és Dennis Hopper méltó utódai.
Washington államba lépve Spokane után, a prérin végeláthatatlan búzamezők között „hullámvasutazunk”, majd Omak felé már hatalmas almaültetvények piroslanak. A városba érve elcsodálkozunk, hogy hétfő ellenére nincs nyitva semmi, de hamar rádöbbenünk, hogy Labor Day van, azaz a munkát munkaszünettel ünneplik.
Sebaj! A rodeóaréna mellet ütünk tanyát, ahol akad látnivaló bőven. Itt rendezik – már 76 éve – a híres Suicide Race lovas „flúgos futamot”! A versenyzők – cowboyok és indiánok! – egy 70 m-es, meredek, 62 fokos lejtőn vágtatnak le a paripáikkal, majd az Okanagan-folyón keresztülgázolva robognak be a zsúfolt arénába, ahol még 500 m galopp után szakítja át a győztes a célszalagot. „Ez a verseny a legfőbb bizonyítéka annak, hogy a lovas képes eggyé válni a lóval” – tartják a veszélyes rodeó kedvelői, akik – főként a zord állatvédőkkel szemben – keménykézzel óvják a régi indián törzsi hagyományok továbbéltetését.
A lovas közjáték után folytatjuk utunkat északra, és Osoyoos városainál lépjük át a kanadai határt.

Balás Róbert
(folytatjuk)

1. rész 2.rész 3. rész 5. rész