Pedig egy sikeres desztinációs projekt évente milliós turistaforgalmat és akár 100 milliárdos bevételt is jelenthetne hazánknak.
A világon jelenleg 759 kulturális, 193 természeti és 29 vegyes világörökségi helyszín van. A cím elnyeréséért küzdelem folyik, hiszen hatására növekszik a turisztikai kereslet és javul a megőrzésükhöz szükséges forrásokhoz való hozzáférés is. Egyes világörökségi helyszínek turizmusa (látogatószám, vendégéjszakák, költés) a listára kerülés után tetemesen nőtt: a Krakkó közeli wieliczkai sóbánya a cím 1978-as elnyerése óta mára elérte az 1,1 milliós éves látogatószámot, de a japán Shirakawa falucska is 600 ezerről 1,8 millióra növelte a vendégforgalmát, piacot hozva a helyi termelők ajándéktárgyainak és bioélelmiszereinek.
Bosszantó módon a nemzetközi példákkal szemben hazánkban a világörökségi státusz elnyerése után nem történt tartós fellendülés. A magánszálláshelyekre vonatkozó adatgyűjtés hazánkban csak 2000-ben indult, mégis elmondható, hogy Hollókőn (1987-ben vált világörökségi helyszínné) az elmúlt 10 évben csökkent a vendégéjszaka-mutató, és az eladott várbelépők száma sem nőtt. A KSH adatai szerint ugyanebben az időszakban Pannonhalma (1996-ban nyerte el a státuszt) vendégforgalma is csökkent, csakúgy mint Tokajé, amely 2002-től része a világörökségi listának. Itt 2001-ben 10 629 vendéget regisztráltak, 2010-ben 10 877-et, 2011-ben 9211-et, 2012-ben már csak 9 090-et.
A világörökséggé nyilvánítás kapcsán Tokaj, Pannonhalma, Hollókő több milliárd forintos uniós támogatást kapott. Kétségkívül az így nyert források javították az infrastruktúrát, a teljes szálláshely- és vendéglátóipari kínálatot és a szolgáltatásokat, emelték a termék, a fogadóképesség, valamint a helyi közösség környezetének és életminőségének színvonalát. A kérdés, hogy a mi világörökségi helyszíneinken miért nem nőtt a turizmus, miért nem történt robbanásszerű fejlődés?
Az okokat a turisztikai szakmai alapokon történő desztináció-menedzselés hiányában kell keresni. Nagyszerű néprajzi, építészmérnöki, műemlékvédelmi teljesítményekkel jellemezhetők a hazai felterjesztések. Ami viszont a turizmust illeti, nem sok minden történt. Talán abból a feltételezésből indultak ki a városatyák, műemlékvédelmi szakemberek, hogy elnyerték a világörökségi státuszt, és innentől már csak aratni kell: turisztikailag önjáróak lesznek e dicső emblémájú helyszínek.
Nem lettek. Nagy mozgástér és felelősség terheli ezen a téren a turisztikai tanácsadók, desztinációs menedzserek vállát, de csak akkor, ha lehetőséget kapnak szakmájuk gyakorlására. Ha a település jegyzője úgy érzi, mindent tud a turizmusról, és még spórolni is akar, akkor annak meg is lesz a böjtje.

A világörökség-lét az egyedi élmény magas fokú reményével kecsegteti az érdeklődőt, és a helyszín számára is nagyfokú turisztikai potenciált jelent, de ez még kevés. Turisztikai kezelési tervre van szükség, annak keretében pedig – ami mindennél fontosabb – jó marketingkoncepcióra. Nálunk vonzerőben nincs hiány, csak a turisztikai termékké válás akadozik, a piacra vitelre pedig már szinte nem jut energia.
Hollókő, az első hazai világörökségi helyszín – amely, az UNESCO szerint „a vidéki élet hagyományos formáit” mutatja be, az „élő közösséget, melyhez hozzátartozik a mezőgazdasági tevékenység” – szellemfaluvá változott. A beavatkozások – a turisztikai tanácsadók, szakértők mellőzése miatt – rossz irányt vettek: öncélú, bevételt nem generáló marketingakciók jellemzik, miközben 1,5 milliárdos többcsillagos wellnesshotel-beruházás konzerválja e rossz irányvételt. Hollókő az egy főre eső turisztikai fejlesztésekben világelső, de a pénzek elfogynak, a fejlődés nem fenntartható, és turisztikai bevételek lényegében nincsenek. Csak az állam beavatkozása biztosíthatja az UNESCO kezelési terve szerinti közösségfejlesztést, a néprajzosok, kézművesek letelepítését, a falusi életet vállalók juttatásait, és mindezzel a cím visszavonásának elkerülését.

Forrás: vg.hu

Programok Nógrád megyében