valójában nem arról szól, hogy melyikünknek van, vagy nincs pénze megvenni, hanem arról, hogy egymáshoz képest, vagy egy adott szegmensben, kategóriában olcsóbbnak számítanak-e a funkciókban, anyaghasználatban, technológia megoldásokban hozzájuk hasonló darabokhoz képest.

És ezért mondhatjuk egy kerámiás Rolex Daytonára 12.000 euróért, hogy olcsó, mivel újonnan több éves várólista van rá, másodkézből pedig 15-16.000 euróról indulnak.

Ugyanígy mondhatjuk, hogy egy Citizen NY0040 drága 90.000 forintért, hiszen újonnan is olcsóbb, és beszerezhető.

A svájci órákat nem a magyar órakedvelő közönséget figyelembevéve alakították ki, így az árszabást sem.

Ezzel szemben nyugaton, vagy a világ számos más pontján nem számítanak olyan kiemelkedően drágának, mint itthon.

A másik összetevő pedig a készítés módja és az, hogy miből áll össze egy óra ára.

Tény, hogy nem csak az alkatrészeket és az összeszerelést kell megfizetni. Számtalan más mindenből adódik össze a többszázezres, vagy többmilliós ár.

Ha a kilencvenes és kétezres évek elsősorban tokozócégeit nézzük, mint amilyen akár a TAG Heuer, akár a Breitling volt, csak hogy két nevesebb példát említsek, a dizájnt maguknak kellett kitalálni és az összeszerelést is maguk végzik.

Tegyük fel, hogy mindent külső beszállító gyárt, ezesetben kell egy összeszerelő üzem sok, szakképzett órással. Kell nekik egy épület, aminek muszáj korszerűnek és jól felszereltnek lenni. Ki kell fizetni a beszállítókat, akik az órák összetevőit készítik a szíjtól, a koronán keresztül a számlapon át a mutatókig.

Kell könyvelés, humánerőforrás, és minden más, ami bármelyik vállalatnál, kell egy marketing csapat, hiszen csak úgy tudhatnak az emberek az újdonságokról, ha azokat aktívan támogatják reklámkampányokkal.

Fizetni kell a “véleményvezéreket”, divatosabb szóval élve influencereket, akik lehetnek színészek, sportolók – mindezt azért, hogy a vásárlók számára vonzóbb legyen a márka.

Ne feledkezzünk meg azokról, akik az órákat tervezik, a dizájn szinte minden esetben házon belül készül, azt sem 1-2 ember készíti. Az összeszerelő üzemet már említettem, de vegyük egy épületbe a többi ággal, és gondoljuk azt, hogy ez egyetlen épületkomplexumon belül történik. És ez még “csak” egy tokozó cég, ezek a felsorolt költségek, és ki tudja még mennyi minden bele kell épüljön egy óra árába. Ennek egy 150.000 forintos Tissot LeLocle esetében is bele kell férjen a mai napig.

Ha a felső-közép-, és luxuskategória felé evezünk, olyan óragyártók felé, akik maguk tervezik, készítik az összetevők többségét, akkor az előbbi költségekhez jó pár tételt hozzá kell adjunk.

A szerkezetek fejlesztése, tervezése, ahhoz szükséges szerszámok (!) és alkatrészek gyártása, kézzel dekorált és finomított alkatrészek készítése, számlapfestés, dekorálás, gilosálás, zománcolt számlapok készítése, a tokok megmunkálása, és kézzel történő finiselése, ékszerészek, ötvösök alkalmazása, külön gyárépület, vagy legalább szárny a külön folyamatokra.

És minél részletgazdagabb és minél inkább kézzel készül egy óra, annál lassabban, hiszen egy pont felett már nem illik hibázni.

Napjainkra az óraipar eljutott arra a pontra, hogy a már-már végletekig reszelt, finomított, fejlesztett svájci horgony-gátszerkezetes werkeket alkatrész és anyaghasználat szintjén gondolja újra.

Elterjedőben van például a szilícium (angolul silicon, de ez nem egyenlő azzal a szilikonnal), amiből hajszálrugót készítenek többek között, új anyagokkal kísérleteznek az óratokok terén, lásd Zentih és Hublot.