A Salgótarjáni BTC sportolója 22 éves korában már kiharcolta az olimpiai részvétel lehetőségét, de az 1964-es, tokiói szereplése (kiesett az előfutamban) még nem ígért különösebb karriert számára.

Ám két évvel később már világszínvonalú eredményekkel tette le névjegyét a hazai és a nemzetközi atlétika élmezőnyének asztalára.

Előbb 1966 június 8-án, Londonban állított fel új Európa-rekordot a 6 mérföldes síkfutásban (27:23,8 perccel), majd még abban az esztendőben, a Budapesten megrendezett Európa-bajnokságon mindössze egy másodperccel (28:27,0) maradt le a győztes német Jürgen Haase mögött. (28:26,0), s szerzett ezüstérmet. Hogy nem egyszeri nekibuzdulásról volt szó, azt ugyanott az 5000 méteres síkfutásban elért 5. helyezésével erősítette meg. (13:48,0).

A sikersorozatot 1967-ben előbb a Londonban, a 3 mérföldes síkfutásban elállított új, kontinentális csúcsával folytatta (13:03,4), majd a dortmundi fedettpályás Európa-bajnokságon lett harmadik a 3000 méteres síkfutásban. (8:00,6)

Sajnos, az 1968-as olimpia mélyen a várakozás alatt sikerült a méltán előkelő helyezésre esélyes Mecser Lajos számára.

Hiába állított fel a mexikóvárosi olimpia előtt Stockholmban kitűnő idővel (13:29,2) új magyar rekordot, az olimpián csak a 22. helyen ért célba 10 ezer méteren, a maratoni távot pedig feladta. Az alulteljesítésben a rossz akklimatizálódás mellett az is szerepet játszhatott, hogy sikereinek részesét, Híres László edzőt nem engedték kiutazni vele.

Mecser Lajos Zsivótzkyné Komka Magdolna és Munkácsi „Muki” Antónia társaságában (fotó: jochapress)

A huszonkétszeres magyar bajnok és hétszeres hazai csúcsfelállító visszavonulását követően sem lett hűtlen szeretett sportágához és minden lehetséges módon reklámozni is igyekezett az atlétikát. E törekvésének gyümölcse az általa megírt „A hajrá három pillanata / Miért, kiért fut a hosszútávfutó” című könyve, amely két kiadást is megért.

A nyolcadik ikszet betöltött Mecser Lajosnak – a Rákóczi emlékfutás megalapítójának – mit is kívánhatnánk mást, mint jó egészséget és sok örömet a helyi és az országos atlétikai eredményekben.

Híres László és jobboldalon Mecser Lajos. Fotó: jochapress

BESZÉLGETÉS MECSER LAJOSSAL

Az örökös bajnok és csúcstartó

Salgótarján, annak is a Somoskőújfalui széle. Még éppen a vége tábla elé „szorítottak” be egy lakótelepet a közelmúltban a strand és a tó szomszédságában (Bár lehet, hogy a táblát tolták később arrébb?)

Ám még ez a betonrengeteg sem tudja elfedni, hogy ez a hegyvidék - távolban a Salgó várával - mennyire megkapó szeglete hazánknak. Amikor az a családi ház épült - melyet nem is az utca-, hanem a tulajdonosa nevével kerestünk - semmi sem takarta el a szabadkilátást.

Talán ezért választotta „Tarjánnak” ezt a végét a háza építéséhez Mecser Lajos, akit akkor nemcsak Magyarország, de a nagyvilág legjobb futóival együtt emlegettek.
Mecser Lajos eredeti szakmája kőműves, ezért nem meglepő, hogy a családi fészek nagyrészt az ő keze nyomát viseli.

Szép, nagy ház, kívül-belül gondos kivitelezésre vall, még a konyha is - ahová letelepedtünk beszélgetni - annyira átgondolt, tágas, és korszerű, mintha manapság tervezte volna egy belsőépítész. Gyanítom, hogy Mecser Lajos ennek az igényességnek köszönhette sikereit, no meg tehetsége mellett legendás szorgalmának.

- Tízszer kerülhettem volna meg a földet: több, mint 400 ezer kilométert futottam eddig, versenyző koromban napi 50, havi 1530 kilométert is begyűjtöttem - mesélte Mecser Lajos, miután megittuk lánya, Ágnes által készített kávét és Máriót, unokáját is megismertük. Talán e kislegény látványától lett beszédesebb az egyébként zárkózottnak tűnő egykori bajnok (és a mai napig) csúcstartó. Még mindig óvatos az „idegen” újságírókkal, hiszen éppen egy cikk nyomán hurcolták meg az akkor 27 éves atlétát, igaz ez már majd harminc éve, 1969. októberében történt. Pályafutásának nem tett jót a Magyar Ifjúságban megjelent ominózus írásmű - Miért nem fut Mecser Lajos? -, pedig mindössze arról panaszkodott, hogy nem versenyezhet eleget külföldön, és nincs idehaza kellő megbecsülésben része.

Mecser „bűne” mindössze az volt, hogy abban az „amatőr” világban már profi módon gondolkodott.

Felkereste például a kor legsikeresebb edzőjét, Híres Lászlót, aki önzetlenül készítette fel a továbbra is Salgótarjánban élő atlétát a világversenyekre. Jöttek-mentek a levelek Felső-Göd és Tarján között, sokszor találkozott mester és tanítvány az Izzó pályáján a fővárosban egy-egy edzés, felmérő kedvéért. Az eredmények pedig egyre jöttek.

A rendszer „szépséghibája” az volt, hogy a szövetség soha nem együtt küldte őket a nagy világversenyekre, pedig akkor talán a Mexicói Olimpián is - Híres rövidebb távon indította volna - sikert arat Mecser. Akkor pedig az „újságíró” sohasem találta volna meg a csalódott atlétát, és Mecser még sokáig klasszisként készült volna az újabb sikerekre, és talán lenne még egy-két csúcs, melyet szintén sikertelenül ostromolhatnának a ma futói. Arra mindenesetre Mecser is büszke, hogy régi csúcsát megdönteni tudó hazai atlétának félmillió forintot ajánlott fel az adidas Budapest Kft., és neki magának élete végéig szerelést biztosítanak.

- Amikor abbahagytam az aktív versenyzést, csak magamnak futkároztam. Manapság is minden másnap lefutok 6-8-10 kilométert. 1989-ben aztán úgy gondoltam, hogy megérett az idő arra, hogy némi közszereplést is vállaljak, mert tudtam, hogy a Nyugat biztosan átformál minket, de az már nem mindegy, hogy mennyi idő alatt.

A tudomány, a kultúra, a sport szervesen összekapcsolódó, magától értetődő fogalmak. Nálunk ez utóbbit csak mostanában kezdik a kultúra mellé-mögé sorolni. Amerikában meg sem választanak olyan elnököt, aki nem fut...
Clinton heti 40-50 kilométert kocog rendszeresen, az alelnök Al Gore, pedig már maratont is teljesített! Én is sok futóversenyre fogadok el meghívást, és futom le magam is a távot. A személyes példa a legfontosabb.

A Veszprémi hegyifutáson Mecser Lajos a szervezők figyelmességének köszönhetően a csúcsát idéző, 13:29.3 számú rajtszámot kapta. Az 5,5 kilométeren indult, és az egyik emelkedőnél úgy vette rá a már sétáló gyerekeket a továbbfutásra, hogy azt mondta nekik, hogy nem tudja merre kell tovább futni... Örömmel vette, mikor egy helyi amatőr csapat az Ő nevét vette fel.

Egyébként sokkal szívesebben mesél róluk, az általa is támogatott emlékfutásról, a barátairól, a helyi atlétikai szakosztály nehéz helyzetéről, mint önmagáról. Pedig a sikerek után voltak neki is nehéz évei: tanult szakmájához nem volt elég gyakorlata, ráadásul olyan munkát szeretett volna, amely elegendő szabadidővel is jár. Így lett vízóra leolvasó, amely a mai napig fő állása.

E mellett árult vattacukrot, és méhészkedik - szereti a természetes, és természetközeli elfoglaltságokat. Manapság sem tud egyhelyben ülni, új és új dolgokon töri a fejét.

- Az egészséget nem lehet pénzért megvenni, szükséges hozzá az állandó testi aktivitás: a munka és a rendszeres sport. Nekem még most is 44-46-os a nyugalmi pulzusom, és arra törekszem, hogy naponta egyszer legalább fél órán át ennek legalább duplájára emeljem.

Egy jókora „kiizzadásra” - akár futás, akár favágás - minden embernek naponta egyszer szüksége van. Ezt pedig már a gyerekekkel tudatosítani kell, ráadásul ők még könnyebben ránevelhetők erre. Ezért is vállalok el örömmel olyan emlékfutásokat, melyek tanító célzatuk mellett - Rákóczi (Erről az általi is szervezett emlékfutásról bővebben is írunk majd), Zrínyi, Klapka és más történelmi nagyjaink szerepére is rávilágítanak - a testedzést, a sport adta fair play-t is átérezhetik a gyerekek, átültethetik a mindennapi életbe.

Látszik, hogy ezt a témát tartja mindennél fontosabbnak. „A Hajrá három pillanata” című könyvében is többször visszatér ezekhez a gondolatokhoz, amellett, hogy részletesen beszámol életútjáról, eredményeiről.

Talán azért ajánlja figyelmünkbe a második kiadást, hogy finoman érzékeltesse: neki vasárnap lévén - most mindenkit otthon talál - munkába kell mennie. Nem is húzzuk tovább az időt - ráadásul éppen Mecser jóvoltából délutánra a futókörrel van találkozónk - elbúcsúzunk azzal a tudattal, hogy sok-sok versenyen úgyis találkozunk még a csúcstartóval.

Visszavonulása után
Versenyzői pályafutása befejeztével vattacukor árus, ruhatáros, vízóra-leolvasó; méhészkedéssel foglalkozik.

Megírja A hajrá három pillanata (Miért – kiért fut a hosszútávfutó?) című könyvét. 1994-ben Jusztin Ferenccel, Szmolenszky Pállal, Tepkor Zoltánnal megalapította a Rákóczi-emlékfutást.