Babilóniától a Brit-szigetekig, a germán jul ünneptől az ókori római szaturnálián át az olyan istenek (újjá)születése napjáig, mint Dionüszosz vagy Mithrász. A zsidó hanuka és a keresztény karácsony időzítése sem véletlenül esik erre az időszakra.

Az év leghosszabb éjszakája a mi hemiszféránkban jellemzően – a most használatos Gergely-naptár szerint – december 21-én kezdődik és 22-én virrad.

Stonehenge és a fény diadala

A nappalok és éjszakák hosszának periodikus változásaihoz emberemlékezet óta minden kultúra igazodott. A természeti népek körében ősrégi megfigyelés volt, hogy az év végéig – december utolsó harmadáig – a nappalok egyre rövidülnek és az éjszakák hosszabbodnak, s hogy ezután a folyamat megáll, sőt visszájára fordul. Mivel az életet adó fény és meleg, a Nap az emberiség mindennapi megélhetését – s ennek megfelelően mitológiáját is – őstörténete óta alapvetően meghatározta, a Nap visszatérése, a világosság győzelme a sötétség felett mindig az új élet ígéretét jelentette. Ezért kezdték a téli napforduló időpontjától számítani az új évet, amiről nagy vidámsággal, egymás megajándékozásával emlékeztek meg.

A téli napforduló szinte minden korban a világosság sötétség felett aratott győzelmének ünnepe.

A mai Írország területén található Brú na Bóinne-i leletegyüttes legjelentősebb megalitikus síremlékeként ismert Newgrange is bizonyítékul szolgál erre. Az időszámítás előtt 3100 körül épült, közel 100 méter átmérőjű, 11 méter magas, hatalmas spirálmintákkal borított szegélykövekből álló ovális kamrasír a korabeli népesség előrehaladott csillagászati ismereteiről tanúskodik: a délkeleti bejárat fölötti nyitott fülkén keresztül a téli napforduló idején 17 percen át betűz a nap, bevilágítva a sírkamrát.

Stonehenge viszonylag ritkán látott perspektívából / Fotó: profimedia

A csaknem 1000 évvel későbbre datált angliai Stonehenge szintén ilyen, a téli napforduló idején is használt szakrális építmény lehetett – állítják az őstörténeti szakmunkák.

A máig kultikus helyként tisztelt Stonehenge-ről már szicíliai Diodórosz is úgy emlékezett meg az időszámítás előtti I. században, hogy „A kelták földjével átellenben túlnan levő óceánban észak felé van egy sziget …lakóit hüperbóreuszoknak hívják…

Latona ezen a szigeten született és ezért fiát (Apollónt) ott minden más istennél buzgóbban tisztelik… A szigeten egy Apollónnak szentelt gyönyörű liget van, és egy különös, kerek alakú templom, melyet sok áldozati adomány díszít… Apollón minden tizenkilencedik évben eljön erre a szigetre, vagyis abban az időben, amikor az égitestek (a Nap és Hold) ugyanabban az együttállásban térnek vissza; és ezért nevezik a tizenkilences időközt Meton nagy évének.”

Királyáldozat és hedonisztikus egyenlőség

A sumérok napfordulós szertartásáról, a Zagmuk ünnepről már jóval pontosabb ismeretei vannak a történetírásnak. Mezopotámiában azt tartották, hogy az óvó isten, Marduk az év végén vívja meg csatáját a káosz túlvilági szörnyeivel. Hogy támogassák küzdelmét, 12 napos ünneppel emlékeztek meg, amelynek végén rituálisan feláldozták királyukat, hogy a túlvilágon győzelemre segítse az istent – biztos, ami biztos, a Zagmuk idejére nem a valódi uralkodó, hanem egy köztörvényes bűnöző lett a király, akit a 12 napos hatalma végeztével szó szerint feláldoztak Marduk megsegítésére.

A téli napforduló az ókori Hellászban Dionüszosz újjászületésének ünnepe is volt. A már említett Hahn-féle naptártörténet szerint a hordók megnyitásának ünnepét, a „falusi dionüsziát” a téli napforduló után tartották. A Poseidea a Poseidon nevű görög hónap egyik, Hellász egész területén elterjedt gabona- és termékenységünnep volt Poszeidón tiszteletére. Poseidon hava majdnem teljesen fedi a mai naptár szerinti december hónapot, a téli napforduló mindenképpen beleesett az ünnepi időszakba.

A különböző területeken az ünneplés, illetve szertartás módja kisebb-nagyobb részletekben eltért egymástól, de voltak közös jellemzők. Ez volt a téli napforduló legnagyobb ünnepe, amelyen elsősorban Poszeidónnak bikát, kost és/vagy kan disznót áldoztak, bárki, a nők, de még a rabszolgák számára is nyilvános, szexualitásban is gazdag lakomát tartottak, amelyen jelmezt vagy álarcot viseltek, és az ünnep idejére felfüggesztették a háborúkat. Ez az ünnep: ez adott alkalmat az álarcos felvonulásokból kialakult első drámai alkotások előadására is.

Az ókori Rómában Szaturnuszt csak később azonosították a görög Krónosszal, és hogy eredetileg etruszk–római termékenység- és földistenség, ám az etruszkok szinte valamennyi istene alapvetően mezőgazdasági funkciójú volt. Viszont csak kevesük rendelkezett a villámlás előidézésének képességével is, amivel Szaturnusz igen. Mint agráristenség, az éltető természeti erőt testesítette meg, így a természet pusztulása-megújulása az ő védnöksége alá kerülhetett, ünnepének lényege, hogy a felszabadító káosz után megújul a természet rendje.

Szaturnusznak Rómában, a Forum Romanum területén a legrégebbi idők óta volt temploma, minden más isten előtt. Az ő temploma volt Róma kincstára is, itt őrizték az állam teljes vagyonát, értékeit. Szaturnusz szobra egész évben lepel alatt állt a szentélyben, a szobrot olajjal öntötték tele, és lába megfonatlan gyapjúkötegekkel volt gúzsba kötve.

Római szaturnália az utókor elképzelése szerint, Roberto Bompiani olasz festő olajfestményén a 19. század végén / Fotó: Getty Images

A szaturnália ünnepe – mint a szüret és vetés termékenységi ceremóniája – a rómaiaknál a téli napforduló előtt pár nappal kezdődött. Megnyitásakor leleplezték Szaturnusz szobrát, leoldották lábáról a kötőféket, és vörös köpenybe öltöztetve végigvitték az ünneplő sorok előtt az utcán, áldoztak előtte, és a lakomán a szobor is helyet kapott az asztalnál.

Ezután színjátékok előadásai következtek, szabad volt úrnak és szolgának a közös szerencsejáték, hatalmas lakomákat rendeztek, kötelező volt az ivászat és a leplezetlen szexualitás, no és egymás megajándékozása is.
Isteni születések

A Perzsiából Babilonba, onnan Kis-Ázsiába, majd az időszámítás szerint 1. században Rómába került, a Római Birodalom egyik legnépszerűbb istenévé lett – az évnek ebben a szakában született – Mithrász kultusza is a téli napfordulóhoz kötődik. Ókortörténészek szerint a Gergely-naptár szerint december 25-re esett a világosság istenének születésnapja.

Mivel a világosság a Naptól ered, Mithrászt napistenként is imádták, s azt tartották róla, hogy az emberek testi-lelki gyötrelmeit jött enyhíteni, túlvilági életet ígérve nekik, cserébe azonban jó cselekedeteket, önmegtartóztatást kíván tőlük.

Bikaölő Mithrász egy második századból származó római domborművön / Fotó: Getty Images

Jellemző, hogy Commodus császár uralkodásának idején kultuszát már államilag támogatták, a 3. században szerepe pedig egyre jelentősebbé vált, a Sol Invictus napistennel (magyarul: A legyőzhetetlen Nap) összeolvadva az egyik legfontosabb állami kultusszá vált Aurelianus császár idejére.

307-ben, a keresztényüldöző Diocletianus idején a birodalom fő védelmező istenévé nyilvánították. Hivatalos kultusza még a kereszténynek tartott I. Constantinus császár alatt is megőrizte befolyását, de innentől kezdve hanyatlásnak indult.

Spanyolország, Andalúzia, Sevilla tartomány, Santiponce. A Planetárium Háza. A várost Kr. e. 206-ban alapította Scipio római hadvezér. Ezen a mozaikon, amely a Naprendszer rómaiak által ismert hét csillagát ábrázolja, minden bolygót egy isten személyesít meg, ezek a hét egy napját szimbolizálják. Itt Helios vagy Sol részlete, a Nap "Sol Invictus" (vasárnap).A Napot sugárkoronát viselve ábrázolják / Fotó: Getty Images

Mithrász római kultusza a legújabb elméletek szerint csak minimális hasonlóságot mutat az eredeti perzsa mítoszokkal, valószínűleg az 1. században mesterségesen alapított misztériumvalláshoz kötődik. A rómaiak a nevet és a születési időpontot vélhetően csak kölcsönözték az ősi iráni mítoszból, hogy az új kultusznak ősi hangulatot és tekintélyt biztosítsanak.

A Mithrász-vallás tartalmáról, az általa közvetített tudásról és a beavatási szertartásokról gyakorlatilag semmi biztosat nem tudunk. Jobbára barlangokban és erre a célra kialakított alaprajzú, földbe mélyített szentélyekben gyűltek össze. Régebbi elméletek szerint bikát áldoztak Mithrásznak, majd a tetemet közösen elfogyasztották, de a feltárt szentélyekben nincs nyoma az erre utaló szokásos jeleknek (gödörnek vagy más, vér felfogására alkalmas mélyedésnek), illetve a kis méretű helyiségekben a hívek mellett el sem fért volna egy bika. Az áldozat jelképes volt.

Ugyanakkor ez a kultusz fedésben áll a kereszténység legjelesebb ünnepével, a Jézus születésére emlékező karácsonnyal. A bibliai eredettörténet szerint Jézus születésének napja időszámításunk szerint 137 körül keveredett a napfordulóünnepekhez, legalábbis ekkortól rendeltetett el a neves nap köszöntése még független ünnepként.

Karácsonyi díszek és betlehemi figurák / Fotó: Getty Images

A fény megújulásáról a Sol Invictus ünnepén továbbra is megemlékeztek a pogány rómaiak, méghozzá pontosan december 25-én, hitük szerint ugyanis ekkor született újjá Mithrász napisten. A vallástörténeti szakirodalom szerint emiatt került Jézus születésnapja is december 25-re. Hogy a vallási kultúrák közti keveredés miatt történt ez, vagy a keresztények tudatosan megpróbálták elnyomni Sol Invictus ünnepét, nem tudni pontosan.

Mindenesetre a 325-ös niceai zsinaton már szó esett arról, hogy Jézus születésének ünnepe elváljon a január 6-án tartott vízkereszttől, és 350-ben I. (Szent) Gyula pápa elrendelte, hogy Jézus születésének ünnepe december 25. legyen.

A döntés a keresztények körében sem aratott osztatlan tetszést, fellángolt a vita a Megváltó születésének időpontjáról: addig legtöbben január elején ünnepelték Jézus születését, az egyiptomi koptok pedig tavasszal.

Mindenesetre a Sol Invictus első napja a mai naptár szerint december 21-re esett, csak ez az akkor használatos Julián-naptár szerint december 25. volt.

Amikor évszázadokkal később Európa átváltott a Gergely-naptárra, az ünnep dátuma december 25. maradt, annak ellenére, hogy a téli napforduló nem erre a napra esik.

A fények zsidó ünnepe

A zsidó ünnepek a héber holdnaptár alapján követik egymást, ezért az időpontok nem esnek évről évre ugyanazon napra a Gergely-naptárban, ugyanakkor az ilyenkor ünnepelt hanukában is megfigyelhető a téli napforduló fényszületés motívuma, akár a menóra gyarapodó gyertyáiban, akár a Chág háorim (Fények ünnepe) elnevezésben. Noha a hanuka egy zsidó történelmi eseményhez kötődik, gyaníthatóan ez is a régi napfordulós ünnep adoptálása.

Hanukai gyertyagyújtás / Fotó: Getty Images

A menóragyújtás mindenképp a fény növekedését szimbolizálja. Átvett elemek még az ajándékozás, a társasjáték, kártyázás – csakúgy, mint a szaturnáliák alkalmával.

Tudható, hogy a hanuka azon kevés zsidó ünnepek egyike, amely nem bibliai eseményre emlékezik.

Úgynevezett posztbiblikus ünnep, a szír–görög uralomig nyúlik vissza. Ekkor a zsidók az elnyomás alatt rákényszerültek arra, hogy vallásukból, identitásukból feladjanak. Ez ellen keltek fel a makkabeusok, akik a nagy túlerő dacára legyőzték a görögöket. A történelminek is nevezhető győzelem után haladéktalanul megtisztították a szentélyt a bálványoktól, végül megtalálták a menórát, ami az Örökkévaló és a zsidó nép örök szövetségét hivatott jelképezni.

Az ünnep azt szimbolizálja, hogy az elnyomás – ami nagyon sok más zsidó ünnepben is megjelenik – nemcsak fizikai lehet, hanem szellemi is. A talmudi feljegyzések szerint akkoriban nem volt tilos a zsidó vallást gyakorolni, csak azt volt tilos hirdetni, hogy a vallásnak valódi, isteni jelentősége van, és nem pusztán – mai szóval – folklór. Pont azokat a szokásokat támadták meg, amelyek spirituális, vallási jelentéssel bírtak, mint a szombattartás, a körülmetélés, a tfilin – imaszíj – betiltása.

Skandináv és germán téli napfordulók

Az ősi skandináv népeknél a téli napforduló szintén kiemelt fontosságú volt. A keltáknál az ünnep a fény visszatérését jelentette és az újjászületést állították a középpontba. Ilyenkor a fák körül énekeltek, fatuskókat égettek, és elterjedt az ajándékozás szokása. Ők úgy hitték, hogy a nap a tél közepén 12 napig áll, ezért farönköket gyújtottak meg, hogy meghódítsák a sötétséget, a gonosz szellemeket elűzzék, és hogy szerencsét hozzanak az elkövetkező évre. A vikingeknél, ahol állítólag a kilencévente megrendezett jul ünnepsége kilenc napig tartott, férfiakat áldoztak fel isteneiknek. Ők is a nap újjászületését ünnepelték. A germán törzseknél az ünnep rituáléjához tartozott a közös lakomák rendezése, bőséges malachús és sör fogyasztásával.

A mai európai karácsony-újévi szokások és hagyományok egy része a pogány jul ünnepségeiből származik. Svédül, dánul és norvégul ma is jul a karácsony neve, a jul-bak (Julbock, Julbukk, Joulupukki) pedig egykor a skandináv téli napforduló központi alakja volt.

(Az antikvitásban a bak termékenységjelkép, a skandináv népeknél a kecskebak eredetileg Thor szent állata volt.)

Svédország területén a Midwinterblot (télközépi vér) ünnep a viking hagyományban létező állat- és emberáldozatra emlékeztet. Bizonyos kultuszhelyeken végezték, többnyire e helyeken emelték később az ókeresztény svéd templomokat is. A pogány szokást a 12. századi misszionáriusok szüntették meg. Az áldozatokat engesztelő céllal mutatták be helyi isteneiknek, hogy rábírják őket, enyhítsék a zord telet.

Törött tűk és az eljövendő világkorszak

Pakisztánban a téli napforduló idején az animista vallást gyakorló kalashák szerint egy ősi félisten évről évre visszatér, hogy összegyűjtse az imádságokat és elvigye Dezaónak, a legfőbb istenségnek. A Chaomos nevű ünnep során asszonyok és lányok rituális fürdőt vesznek.

A férfiak vizet hintenek a fejükre, közben kenyeret tartanak a magasba. Aztán a férfiak és fiúk megmosakszanak, és estig nem ülhetnek székre, ekkor kecskevérrel meghintik arcukat.

Ezután kezdődik a nagy fesztivál, énekelnek, táncolnak, örömtüzeket gyújtanak, kecskepacalt és más különlegességeket lakmároznak.

Japánban ekkor zajlik a „törött tűk ünnepe” nevezetű buddhista szertartás, amit a napforduló táján már több mint másfél ezer év óta megtartanak szigetországszerte. Egykor ez csak a szabók és ruhakészítők ünnepe volt, de ma már mindenkié, aki tűt vesz a kezébe.

A Hari Kujo újévi ünnep alkalmával beöltözött gyerekek Japánban / Fotó: profimedia

Speciális szentély épült a tűk számára, ahol fogadalmi ételeket, ollókat és gyűszűket helyeznek el. A szentély közepére tofut állítanak, ebbe szúrják az elgörbült és törött tűket. Közben a varró különleges imát mormol, hálát adva a tűnek az elmúlt évben tett jó szolgálataiért. A tűk a tenger mélyén lelik meg végső nyughelyüket, miután a hívek papírba csomagolják a tofut és a tengerbe dobják.

Hari Kujo újévi felvonulás Japánban / Fotó: profimedia

A buddhisták a napfordulón emlékeznek Maitréjáról, az eljövendő világkorszak és szeretet Buddhájáról – legalábbis az európai kultúrkörben.

Mondd el véleményedet a cikkről, hogy minél jobb tartalmat tudjunk írni számodra!

SALGÓTARJÁNIAK ÉS NÓGRÁD VÁRMEGYEIEK KÖZÖSSÉGE
😃 Mi a híreket reklámok nélkül adjuk! https://www.facebook.com/groups/infonograd