azokból a lemaradt világból érkező vendégmunkások részére, akik annak a városnak a csapdájában vergődnek, amelyet felépítettek.

Olyan egyértelműen látszik a különbség gazdagok és szegények között, hogy fájdalmas nézni.

A piszkos, kék egyenruháikban tüsténkedő, elnyűtt arcú munkások ugyanúgy részei a dubai városképnek, mint a csillogó-villogó épületek, jól szituált turisták, üzletemberek.

Csakhogy őket, bármilyen hangosan üvöltözzenek is velük főnökeik, nem illik észrevenni. Aztán, estéről estére eljönnek értük a buszok, hogy elszállítsák őket Sonapurban, egy közeli településen levő otthonaikba.

Bár Sonapur neve aranyvárost jelent hindiül, a 300 000 vendégmunkásnak otthont adó betonkockák dzsungeléről nem ez jut először az ember eszébe. A szállásnak csúfolt kamrácskákat verejték- és ürülékszag hatja át.

Utóbbi a barakkok mögötti illemhelyekből – pontosabban földbe fúrt, le sem fedett lyukakból terjeng. Sem légkondicionáló, sem ventillátorok nem enyhítik a hőséget.

Az emberek a padlón vagy az épületek tetején alusznak, hogy lélegzetnyi friss levegőhöz jussanak. A víz nagy, fehér tartályokban érkezik a táborba, és nincs is megfelelőképpen fertőtlenítve, úgyhogy inkább betegít, mint hűsít. De legalább van - áll az Independent döbbenetes riportjának bevezetőjében.

A 24 éves bangladeshi Sahinal Monir beszámolója:

„Azt mondják neked, hogy Dubai maga a mennyország, csak hogy odacsábítsanak. Aztán, ha megérkeztél, rájössz, ez a pokol.”- panaszolta a sovány, elgyötört arcú fiatalember. Őt például azzal az ígérettel csalogatta el Bangladesh déli részén levő falujából egy vendégmunkásokat toborzó ügynök, hogy 9-5-ig tartó munkával havi 40.000 takkát, vagyis 400 angol fontot kereshet egy építkezésen.

Ehhez mindössze 2300 font előleget kellett leszurkolnia vízumra de, mint biztatták, ezt a tételt játszva megkeresheti majd az első hat hónap alatt. Úgyhogy Sahinal nem csupán földecskéjét adta el, hanem még egy, a körülményeihez képest vagyonnak számító kölcsönt is felvett egy ilyen ügyekre szakosodott helyi „vállalkozótól.”

Csakhogy útlevelét még a dubai reptéren elvették.

Havi 90 fontnak megfelelő összegért napi 14 órát kell dolgoznia 55 fokos hőségben olyankor, amikor a nyugati turistákat attól is óva intik, hogy 5 percet töltsenek a napon. „Ha nem tetszik, hazamehetsz”- mondták főnökei. „Hogy menjek haza, amikor elvettétek az útlevelemet?”- kérdezett vissza a fiatalember. „Na látod, ez az. Úgyhogy mars dolgozni”- nevettek a szemébe.

Sahinal persze családtagjait, fiát, lányát, feleségét, szüleit sem tudja értesíteni a történtekről, és pénzt sem küldhet nekik, miközben az otthon maradtak biztosak benne, megcsinálta a szerencséjét. És még két évet kell robotolnia ahhoz, hogy törlessze a kölcsönt, miközben kevesebbet keres, mint odahaza.

A recesszió óta még rosszabb a dubai vendégmunkások helyzete.

A tábor barakkjainak egy részében kikapcsolták az áramot, az emberek sokszor hónapokon keresztül nem kapják meg fizetésüket. Jóllehet az Emirátusokban is tilos ilyen feltételek mellett dolgoztatni - például a munkáltatók nem vehetnék el alkalmazottaik útleveleit, pihenőt is kellene adniuk a hőségben és a fizetéseket is időben ki kellene osztaniuk – Sonapur egyetlen lakóját sem érte még ilyen kellemes meglepetés.

Gyakran előfordul, hogy a „munkáltató” cégek vezetői végérvényesen felszívódnak – alkalmazottaik pénzével és irataival egyetemben. Az emberéletnek sincs nagy értéke: sokan öngyilkosok is lesznek kétségbeesésükben.

Másokkal a hőség, a kimerültség vagy a munkahelyi balesetek végeznek.

Az ország indiai nagykövetsége például 2005 folyamán 971 halálesetet regisztrált. Amikor az adatok kiszivárogtak és a jogvédő szervezetek hangot adtak bírálatuknak, a követség munkatársai praktikus utasítást kaptak: ne vezessenek többé nyilvántartást.

Ha tetszett a cikk, ossza meg kedvenc Facebook csoportjában, vagy saját oldalán!