Egy jó dráma mindig aktuális, hiszen a létezés mikéntjére fókuszál, és fókuszáltat, maradandó – még ha föl is oldott – katarzist okoz. A bűn és az erény, az élet és a halál, az elvágyódás és a hazavágyódás, a boldogság és a boldogtalanság gondolatköre valamiképpen összefeszül és megoldásra vár benne, amennyiben a rendezés és a színészi láttató erő is helyénvaló. Mint ezúttal a tavasszal alakult salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház 2012. november 27-i premierelőadásán.Az algériai francia-spanyol földmunkás családban született, árván nevelkedő Albert Camus, visszatérve apja szülőföldjére, bekapcsolódott a II. világháború francia ellenállásába. Ennek hozományaként, a dél-franciaországi hegyek közötti bujdosása idején született a párizsi Mathurin Színházban 1944 nyarán bemutatott Félreértés, amit a náci megszállás alól éppen felszabadulók nem fogadtak hálás és lelkes közönségként. Talán a felejtés nedűjére szomjaztak, s ehelyett jeges zuhanyt kaptak.

A darab helyszíne az európai kontinens szívében található Bohémia. Folyója közelében áll az a kétszintes fogadó, melyben egy koros nő, a lánya és a szintén idős, némán tevő-vevő, hallgatag szolga él. Kint esik. Háttérzaj, akár ha tenger morajlana. Melléje időnként egyet-egyet dörren az „ég”. Hozzá képzaj: a színpad mélységében több kameraállás; a díszletek mögötti fehér falfelületre ezek mozaikokban vetített képe kerül, mintegy megsokszorozva az aktuális emberi tevékenységet. A tulajdonosok előtérben zajló beszélgetéséből egy krimi kezd kibontakozni. Kávéval (az éber állapot italával) elaltatják majd a vendéget, s mikor a víz átlépi a gátat, a folyóba vetik, mintegy szebb halált hozva rá, mint azokra, kiket az áradat sodor a vidékre – talán éppen a hadszíntérről, annak névtelen áldozataként. Ez a sokadszor – de ezúttal utoljára – elkövetett tett jelenti a lány számára az új – tengerpart melletti – élet elkezdésének a lehetőségét. Jan, a szobát foglaló (az egykori gyerekszobáját kapva meg?), a húsz éve elszökött „tékozló” fiú – a tengeren túlról, Afrikából (miképpen Camus) – érkezik haza inkognitóban, azzal a szándékkal, hogy rég elhagyott családját gazdaggá teszi. Egykori otthona már apátlan. Húga és az időközben megöregedett anyja személyisége nincsen szinkronban a róluk őrzött emlékeivel. Ez elszomorítja, célja értelme felől bizonytalanná teszi. Első perctől a szállóvendég elidegenítése és az iránta táplált közöny uralja a viszonyokat. Ez két ponton lazul fel. Ott, ahol az Anya Jannal folytatott párbeszéde során, nyelvbotlásszerűen „fiam”-at mond, s egy pillanatra úgy tűnik, föloldódik a rideg világ, lelepleződik a titok. Illetve ott, ahol Martha Jan Afrikával kapcsolatos beszámolója hatása alá kerül, s a vágyait viszonzásképpen fölfedi. Lelepleződése következtében gyors és megmásíthatatlan lépésre szánja el magát: anyja kiváró taktikája ellenére kávét visz Jannak.

Jan a szintén vele tartó feleségét máshol szállásolja el. Azt a reményt dédelgeti magában, hogy hozzátartozói fölismerik, ám még az eléje lökött sörért is fizetnie kell – vallja be hűséges társának, aki rettegve figyeli Európa zord népeit, társadalmi viszonyait. Visszatérni vágyik a kedves és nyugodt Afrikába. Maria tehát vinné magával a férjét oda, ahol boldogok voltak, ahol felhőtlenül szerethették egymást… Azt azonban tudja, ezt nem erőszakolhatja ki, így belemegy abba, hogy házasságuk öt évének első külön töltött éjszakájára sor kerüljön. Szobáját elfoglalva Jan is rájön arra, hogy a felesége mellett a helye. Másképpen, nem vendégként kell a szülőotthonába visszatérnie. Távozásra szánja el magát, ám a kávé megérkezik.

Jan kávéja elfogyasztását követően – amiben az Anya már nem tudja megakadályozni – kábán lehanyatlik emeleti szobája ágyára. Elalélt testét zsákban viszik el, sötétben vibráló hidegkék világítás mellett. Közben a Szolga a bőröndbe pakolja a gazdátlanná vált holmit. Az Anya esőköpenybe burkolózva, Martha hajadonfővel, víztől csöpögő hajjal érkezik vissza a fogadóba. Martha korábbi magabiztossága odavan. Küllemében is zilált. Ázott cipőjét lehúzza. Habár ott a zsebében az elvett pénz, s előtte a lehetőség, hogy az addigi életével szakítson, a remény gellert kap. A Szolga a kezébe nyomja a megtalált igazolványt, amit Jan bejelentkezésekor nem kívánt megnézni. Tettükkel szembesül, és szembesíti Anyát, aki kétségbe esve elindul az addig verbálisan óhajtott véget realizálni, azaz szeretett fiával együtt heverni a folyó medrében. Előtte bevallja, a fia iránt táplált érzelmei sosem voltak jelen a lánya irányában. A létüket összekapcsoló bűnök sorozata emberi köteléknek kevés, s hogy fiát örökre elvesztette, elvesztette élete értelmét is. Súlyos választ kapunk arra: kit kell, kit lehet jobban szeretni. Azt, aki mindig is itt volt vagy azt, aki elment? Azt, akinek vér tapad a jelenéhez vagy azt, akiről tiszta emlék őrződött meg?

Az Anya távoztával Martha összeomlik. Rideg, minden iránt közömbös magatartása Maria föltűntével tér vissza. Miközben beszámol Jan megöléséről és Anya öngyilkosságáról, meztélláb, mosófára vetett ronggyal – mint a darab elején – súrolja a padlót, tünteti el a nyomokat, bár tudja, számára sincs tovább, a kávét neki is föl kell hajtania. Végül Jan emeleti ágyára hever. A földre rogyott Maria Istenhez fohászkodik, hogy tegye rendbe az összekuszálódottat, de helyette az emelet korlátján áthajoló Szolga felel: „Nem.” Azaz nincs segítség. Mondhatnánk azt is, örökre elveszett.

Nem így az élmény, amelyet földolgozás alatt tartok. S azt gondolom, nem csak a színház, a darab szempontjából is bekövetkezett egy pozitív fordulat. Az eleddig nem túl sikeres drámát ezúttal remek rendezői megoldásokkal, térkialakítással és színészi teljesítményekkel állították színre. A fölső és az alsó szintre osztott színpad a játék erejét képes fokozni. Segítségével több ízben egyértelműbbé válik a szereplők közötti alá-fölérendeltség, továbbá ennek átpolarizálására is alkalmas, valamint arra, hogy valamiféle minőségváltást hajtson végbe. Például amikor a tűsarkújában, karcsú dámaként Mariát alakító Müller Zsófia és a Marthát megjelenítő meztéllábas (és egyébként is alacsonyabb) Angyal Linda elmezavar közeléig fokozódó párbeszéde földszint–emelet viszonyra vált. A korábban kiegyensúlyozott Maria porba hull, miközben a személyiségzavarral küzdő Martha szinte megdicsőül a magasban. A lépcső a lét és nemlét közötti átjáróként is funkcionál. A Jant alakító Fogarassy Péter többször megteszi rajta az első lépéseket, de amikor felmegy a szobáját elfoglalni, akkor már nincs számára visszatérés. Zsákba kötött „hullája” sem ezen az úton kerül le, hanem a korlát alatt letaszítják a mélybe. A „gyerekek” fönt teljesítik be a sorsukat. Az Anya szerepében játszó Falati Hedvig viszont a folyó irányába távozik, hogy végül a színen – az „embertelen sivatagban” – ne maradjon más, mint a kétségbeesett segítségkérő és az elutasítója, a „mackósan” tevő-vevő Szolga (Csank Péter) személyében.

Albert Camus klasszikus szerkezetű tragédiájának sikeres színpadra állításához a nógrádi megyeszékhely szükségeltetett. Úgy tűnik, a közel hét évtizednyi viszontagságot követően a Félreértés rátalált az embereire. Tudják, miért?

Handó Péter
Fotó: P. Tóth László

Forrás: 7ora7.hu