csak egy, az 1836-ban megnyílt római katolikus elemi népiskola volt.

A vasfinomító szintén népiskolát állított fel gyártelepén egy tanteremmel és egy tanító alkalmazásával 1870. október elsején.

A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. a magyar kapitalista nagyipar egyiklegjelentősebb vállalata volt.

Számos iparvállalat kulturális létesítményeket, olvasóköröket működtetett és különféle sportegyesületeket hozott létre, köztük a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt is.

Egy profitorientált vállalatnál mindezt nem (csak) a szolidaritás jegyében tették, hanem az ekkor már széles körben ismert – Henry Ford által bevezetett vállalati gondoskodás mintájára fordizmusnak nevezett – módszer alapján igyekeztek a munkásaik számára nyújtott megfelelő munkakörülményekkel és átlag feletti életszínvonallal a termelés zavartalanságát és minőségét fenntartani.

A salgótarjáni kolónia térbeli határait a bekötő utakat lezáró sorompók jelölték ki, időben pedig a mindenkori műszakváltást jelző gyári dudához alkalmazkodott a lakosság, ez határozta meg életritmusukat, napjaik beosztását ésez emelte ki őket a város szélesebb társadalmából.

A Salgótarjáni Vasfinomító Társulat 1870-ben nyitotta meg egy tantermes társulati iskoláját egy tanítóval, a mai Acélgyári út 24. sz. alatt lévő iskolával szemben, a patakparton túli területen.

Ez az épület hamarosan szűkösnek bizonyult. Az új iskolát Marschalkó Béla tervei alapján 1928-ban kezdték építeni (kivitelező: Prokisch János), és 1929. november 9-én Klebelsberg Kunó kultuszminiszter jelenlétében adták át. Az építkezés költsége 800 000 pengőt tett ki. Miután a régi iskola a későbbiekben már nem felelt meg a kor követelményeinek, a gyárvezetés a helyi dolgozók gyermekeinek iskoláztatására megterveztetett egy új, korszerű iskolát.

Az emeletet 1957-ben építették rá, 6 tanteremmel bővítették – megtartva az eredeti arculatot. Ma itt működik a SÁI Petőfi Sándor Általános Iskola.

Ez egyrészt abból a jól felfogott érdekéből történt, hogy magának „erkölcsös, értelmes, józan gondolkodású, egészséges szervezettel bíró, munkaszerető munkásokat neveljen, másrészt pedig, hogy erkölcsi és nemzeti szempontból reá háruló kötelezettségének e téren is eleget tudjon tenni”.

A vasgyári népiskola – ugyanúgy, mint a többi társulati iskola – felekezet nélküli, nyilvános joggal felhatalmazott magyar tannyelvű iskola volt, melyet a társládai választmány, mint a társulat műszaki vezérigazgatósága által megbízott iskolaszék kezelt és amely felett a társulat részéről a főfelügyeleti jogot a műszaki vezérigazgatóság gyakorolta.

A vasgyári népiskola első tanítója Porázik György volt, aki 1870-1925 között igazgatóként vezette az iskolát.

A csatlakozó tornatermi épületben a tornatermen kívül öltöző, mosdó és két szertár volt. Az új iskolába kb. 600 tanuló járt. Az iskolában nyolc osztályos elemi iskolai, valamint három osztályos iparostanuló képzés folyt. Az első években 12-14 jó pedagógus tanított.

A gyári iskola kezdetben teljesen a Társulat fenntartásában működött, 1872/73-tól rendszeresítették az iskolaalapot, amelynek három forrása volt: a tandíj, a bírság és egyéb bevételek, valamint a társulat adománya.

Az oktatás (írás és olvasás) németül és magyarul folyt, a beszéd és értelemgyakorlatok tanítását pedig magyar-német-szlovák nyelven végezték. Gyakorlati szempontból vált az oktatás nyelve 1879-től egynyelvűvé, azaz magyarrá.

A vállalatnak tudatos, érdeken nyugvó munkás- és szociálpolitikája volt az alapja annak, hogy az iskoláztatás révén évről évre a mindenkori technikai színvonalnak megfelelőbb elemi műveltséggel és szakképzettséggel rendelkező munkásréteget biztosítson maga számára.

Tudták, hogy az üzem „nemcsak gépekből áll és anyagokkal dolgozik, hanem emberekből is áll és emberekkel is dolgozik”.

Címlapkép: Az acélgyári elemi iskola homlokzata az 1930-as években. Az utca túloldalán a játszókert látható, az iskola mögötti hegyoldalban „Amerika” utcái. (Fotó: Dornyay Béla Múzeum Fényképtára.