A férfi kísérő nélküli nem muszlim nők számára veszélyesek e negyedek: a szóbeli agresszión túl zaklatás és bántalmazás áldozataivá válhatnak.

A férfiaknak való kiszolgáltatottság generációkon átívelő és napjainkra is jellemző folyamat.

Ali Khamenei, az iráni síiták első számú vallási szaktekintélye fatwát adott ki, amelyben megtiltotta az iráni nők számára a biciklizést. Indoklásában kifejtette, hogy erre azért van szükség, mert a bicikliző nő felhívja magára a férfiak figyelmét, ezért rombolja a közerkölcsöt és biciklizés veszélyes, mert baleset esetén megsérülhet a szűzhártya. Közismert az is, hogy Szaúd-Arábiában a nők nem vezethetnek autót.

A lányok kisgyermek koruktól megtanulják, hogy az iszlám előírásainak megfelelően kell öltözködniük. Ez jelenthet kendőt és karjukat-lábukat elfedő ruházatot, nyáron is ballonkabát szerű felsőruha viselését, amelyek összességét hidzsábnak nevezik, valamint az arcot is eltakaró niqkábot, amelynek afganisztáni változata burka néven ismert.

Vannak vidékek, ahol a nőknek otthon is állandóan viselniük kell ezt az öltözéket, csak mosakodáshoz és alváshoz vethetik le. Egyes országokban, például Iránban, Afganisztánban és Szaúd-Arábiában erkölcsrendőrség felügyeli, hogy betartják–e a saría előírásait, különös figyelmet szentelve a házasság előtti kapcsolatoknak.

Az erkölcsi rend eme őrei követhetik, megállíthatják és letartóztathatják a párokat, ha nem tudják igazolni, hogy házasok. A leleplezés után szigorú büntetés vár a lányokra: a kapcsolatot meg kell szakítaniuk, nem járhatnak el otthonról és az első kérőnek igent kell mondaniuk.

Az otthonon kívül tartózkodás ideje szintén korlátozott.

A korlátozások a mozgás szabadságától is megfosztják a nőket. Csak néhány, a család által jóváhagyott helyet látogathatnak – például boltokat, bevásárlóközpontokat, iskolákat és korházakat és ha valaki ezektől eltér az rögtön szóbeszédre ad okot, amely súlyosan érintheti jó hírét.

Napközben, férfi rokonaik távollétében csak akkor hagyhatják el a házat, ha az feltétlenül szükséges. Csupán a délutáni órákban mehetnek el hosszabb időre, de este hat óra után egyedül csak rendkívüli esetben maradhatnak ki. Az iszlám előírásai szerint az utazó nőt valamelyik férfi rokonának kell kísérnie, aki lehet az apja, a fivére vagy akár a fiú gyermeke. A hétköznapokban elvárt, hogy a férjével mutatkozzon vagy legalábbis egy idősebb nő társaságában. Rövidebb időtartamra ugyan kimozdulhat egyedül, ám ez saját biztonsága érdekében inkább elkerülendő.

Ha egy nőt megerőszakolnak a bűntény semmissé tehető, amennyiben az elkövető feleségül veszi az áldozatot. Számos arab ország jogrendje a közelmúltig két lehetőséget kínált az erőszaktevő számára: bebörtönzést vagy az áldozattal kötött házasságot.

Jordániában napjainkban is érvényben van ez a szabályozás, amely ugyan mentesíti a szégyentől a nő családját, de annak árán, hogy az áldozatot élethosszig tartó szenvedésre ítéli. Jóllehet, a legtöbb arab ország jogrendje ilyen esetekben már kiiktatta a házasság lehetőségét, a társadalmi nyomás hatására az áldozatok családjai nagy valószínűséggel továbbra is ezt a megoldást fogják választani annak érdekében, hogy a megalázó botrányt elkerüljék.

A feleség nem mondhat ellent férjének és mindig rendelkezésére kell állnia. Ha ezt kitartóan visszautasítja, a férjnek jogában áll, hogy megverje – olyan módon, amivel nem okoz törést és nem hagy nyomokat a testén, megbüntetheti úgy, hogy megvonja tőle az ellátására szánt pénzt és időt sem szán rá.

Az iszlám a női méltóságról

Az iszlám etika szerint a nő méltósága szerénységében és engedelmességében rejlik. Csöndesen, visszafogottan kell viselkednie, ugyanakkor kerülnie kell a kedves beszédet, lágy hangot a férfiakkal, testét el kell takarnia. Tekintetét és bájait meg kell őriznie a kijelölt férfi számára. A házasságkötésig feltétlen engedelmességgel tartozik szüleinek utána pedig férjének.

Amennyiben ennek nem tesz eleget, az említett büntetések várhatnak rá, vagy akár válás is, amihez elegendő a férj szóbeli szándéknyilvánítása. A férfi saját elhatározásából három másik nőt is feleségül vehet, akikkel mindenen osztoznia kell. A további hátrányos megkülönböztetésekhez tartozik, hogy az apa halála esetén a lányok fele annyit örökölnek, mint a fiúgyermekek, válás esetén a szoptatási időszak végeztével az apa joga a gyermekek nevelése, láthatás pedig rendszerint kizárt.

Egy másik kényes kérdés a pedofília, ami komoly probléma és elterjedt jelenség az iszlám világban. Az iszlám jog ugyan megtiltja – első sorban a kisfiúk vonatkozásában – ám a kiskapu itt is nyitva áll. Ha van házassági szerződés a gyermekre vonatkozóan – és ezt az apa már a kilenc évesnél fiatalabb lánygyermek esetében is megkötheti -, akkor a szexuális közeledés engedélyezett a felnőtt férfi részéről.

A pubertás elérése után a lány férjhez adható, s vannak közösségek ahol ezt megelőzően is. Egyes társadalmakban, ahol az urbanizáció nem jellemző életforma, mint például Jemenben, Szomáliában vagy Afganisztánban, az elhált házasság 12-15 éves kor között már elfogadott. A városiasodott közösségekben általában 16 év a törvény által meghatározott korhatár, de kivételes esetekben 15 éves korban is érvényesíthető.

Öt muszlim ország szerepel a gyermekházasságokban élen járó államok listáján:

Banglades, Nigéria, Pakisztán, Indonézia, Niger. Jemenben a nők felét 18 éves koruk előtt férjhez adják, de a nyolc éves korban kötött házasságokra is számos példa van, amint arról az elhálást követő halálesetek kapcsán időnként a média is beszámolt.

Az Európában élő muszlimok között nem jellemző a gyermekházasság, bár a legutóbbi menekülthullámmal érkezett gyermekek között a német szervek forrási szerint több ezerre tehető az ilyen esetek száma.

Vannak olyanok is, akik elég bátrak ahhoz, hogy tudatosan szakítsanak családjukkal, a társadalmi nyomás és előítéletek ellenére jeles, szabad gondolkodó értelmiségiekké válnak. Itt meg kell említenünk a jordániai Toujan al-Faisalt, a bangladesi Taslima Nasrint az iráni Shirin Ebadit vagy a marokkói Fatima Mernissit.

Az ilyen kivételek száma azonban egyre csökken. A pluralizmus ugyan jelen van, de az iszlamizáció egyértelműen teret hódít a liberalizálódással szemben. Ez a tendencia csak az elszigetelődés és a menekülés lehetőségét hagyja meg a nők számára mind a muszlim társadalmakban, mind pedig az európai muszlim közösségekben.

A hidzsáb mindenek előtt határt képez a muszlim nő és a társadalom között. Viselőjük azt követeli, hogy a fedetlenül járó, azaz nyugati stílusban öltözködő nőkhöz hasonlóan neki is joga legyen a közösségi térben megjelenni.

A rendszer az egyenlőtlenség fenntartásán alapul, amelyben a hierarchia csúcsán a muszlim férfi áll, akit a muszlim nő követ, a nem muszlimok pedig a ranglétra legalján foglalnak helyet.

A nem muszlim nő erkölcstelen, prostituáltként való megbélyegzése által a muszlim nő megszabadul riválisától és megőrzi morális felsőbbrendűségi tudatát. Ez nem más, mint visszatérés az iszlám kezdeteihez, amikor a kendőt azért kezdték el viselni, hogy a hívők megkülönböztessék magukat a hitetlenektől.

A hódítások nyomán a szabad muszlim nők viseltek testüket elfedő ruházatot, ami megkülönböztette őket a nem arab, nem muszlim rabszolgáktól. Ennek értelmében a burkini nem a muszlim nőket stigmatizálja, hanem a nem muszlim nőket.

Az iszlám szexuális etika ambivalenciája tehát abban áll, hogy a nő – a ruházat által – elfogadja nőiességétől való megfosztását, azért hogy bizonyítsa morális felsőbbrendűségét, s mindeközben megjelenhet a köztereken és élvezheti a fürdőzést.

Ennek a gondolkodásmódnak a másik következménye a fedetlenül járó nők túl-szexualizálása, akiket meztelennek és olcsón megkaphatónak állítanak be. A fiatal muszlim férfi pedig miközben a burkinis nőt tiszteli, a bikinis nő iránt vágyakozik.

Veszélyesek-e Európára az elfátyolozott muszlim nők?

A kendő viselése a harc része, ezért nevezi az iszlámista diskurzus „a hidzsáb csatájának”. A hidzsáb az a front, ahol az iszlám és a Nyugat összecsap. A muszlim társadalmakban ezt a csatát megnyerték az iszlámisták.

A kendő viselésének következményei vannak, amely a nők mindennapi életét a legapróbb részletekig befolyásolják, nem csak a magánszférában, hanem a foglalkozás megválasztásában és az az általános viselkedési szabályok terén is.

A hidzsáb a nyugati társadalmak és normák elutasításának a jele, csakúgy, mint a patriarchális társadalom érvényességének, a nemek közötti egyenlőség és a szekularizmus tagadásának, a bűntudatra alapozó iszlám etika iránti elkötelezettségnek, valamint a vidéki szokásjog győzelmének a városi modernizáció felett.

Igazolja a bezárkózást és elkülönülést, ami a gettósodás elvi alapja.

Napjainkban a hidzsábot viselő nők az Európa ellen irányuló iszlamizáció áldozatai, jelképei és fegyverei is egyben. Az iszlámisták szerint minden nő, aki a köztéren hidzsábban jelenik meg, megnyer egy csatát a Nyugat ellen folytatott harcban, hiszen bizonyítja, az iszlám képes uralni és megváltoztatni az európai társadalmakat.