Árpád szintén a világot jelentő deszkákra vágytak.A pályaválasztás pedig olyannyira jól sikerült, hogy komédiáik, dalaik, profi, látványos tánckoreográfiáik a mai napig felejthetetlenek. Árpád nem volt képzett színész, de amit és ahogyan előadott, az sokkal több volt, mint amit az iskolában meg lehetett tanítani.

Becenevén, ahogyan pályatársai és rajongói nevezték, Latyinak nemcsak tánctudása volt páratlan, hanem humora és rögtönzőképessége is. Hanghordozása, látszólagos ügyetlen mozgása olyan stílust teremtett számára, amely utánozhatatlanná tette.

Az improvizációk esetében azonban sokszor csalt a látszat, ugyanis minden fellépésére és szerepére különös figyelmet fordított, nagy gonddal készült rájuk, minden egyes mozdulatot pontosan begyakorolt előre. Mindezt pedig úgy adta elő, hogy a közönség azt hitte, hogy minden, amit a színpadon lát, a szemük láttára születik meg a pillanat hevében.

A humorban viszont nem ismert tréfát.

Szövegeit házvezetőnőjén tesztelte. Ha ő nevetett, akkor a poén bennmaradt a műsorban. Sikerének titka volt az is, hogy humora soha nem negatív volt, azaz sohasem állított pellengérre senkit, a közönséget is csak játékos formában vonta be a produkcióiba, ezért mindenki önfeledten szórakozhatott.

Számos olyan szerepet kapott, amelyekhez egyáltalán nem is írtak számára szöveget. Kollégái olyan szövegkönyvet láttak, amelyben az ő szerepénél egyszerűen kihagyták a szöveget, azaz teljesen rábízták, mit csinál. Így vált ő a “magyar Chaplin”-né.

Maga volt a tehetség. 16 éves korától haláláig játszott évtizedeken át úgy, hogy volt, hogy egyszerre 11 budapesti színházban vállalt különböző szerepeket. Táncosalkata különlegessé tette őt, a Moulin Rouge-ban is sikeres, saját revüműsort vitt.

1922-ben a Várszínházban táncos komikusként lépett először közönség elé.

Kezdetben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, majd 1927-1933 között Árpád öccsével együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön.

Első filmje 1937-ben készült el. 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Minden szerepére hallatlan gonddal készült, színpadi "rögtönzései" sikerének titka a sokszoros próba, a pontos begyakorlás volt.

Munkásságát 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanabban az évben érdemes művész, 1953-ban kiváló művész lett.

Egyre súlyosbodó cukorbetegségben szenvedett, az eredményes kezelést nehezítette a színészi mesterséggel járó állandó stressz és a rendszertelen életmód.

Állapota 1970-ben válságosra fordult, január 11-én végleg eltávozott. Születésének 75. évfordulóján, 1977-ben, Kecskemét Város Tanácsa emléktáblát helyezett el az épületen, mely szülőházának helyén áll.