és már hozhatták is elő a lasztit: ha már ott voltak, a matrózok lejátszották a történelem első focimeccsét a póluson.

Az amerikaiak a Holdon kívül az Északi-sark alá is előbb értek oda, 1958-ban értelemszerűen egy tengeralattjáróval abszolválták a feladatot (az oroszok öt évvel később csinálták meg ugyanezt), de a felszíni vízi alkalmatosságok között megvolt a szovjet elsőség: az Arktyika 1977. augusztus 17-én elsőként jutott el a Föld legészakibb pontjára.

A 148 méter hosszú, 23500 tonnás atommeghajtású jégtörő az északi flotta gyöngyszeme volt: két nukleáris hajtóművel állítólag öt méter vastag jégen is át tudott menni. Orrbökdösés helyett azt a fajta pankrátorstílust képviselte, amikor az ellenfelet a saját súlyával roppantja ketté a versenyző. Akkor még vastagabb volt a jégpáncél a Jeges-tengeren (ma már csak olyan két és fél méter a központi részein is), így időnként teljesen le kellett tolatnia, hogy új lendülettel hasalhasson rá az útjában tornyosuló jégre.

A szovjet északi flottát az ötvenes években kezdtek komolyan fejleszteni, részben katonai, részben expedíciós-szénhidrogénkutatós, de nem utolsósorban kereskedelmi céllal, a tartósabb szibériai vízi út érdekében. Ez egyértelműen jobb ötlet volt, mint a Sztálin-féle halálvasúté, aminek az értelmetlen és befejezhetetlen építésén több tízezer Gulág-fogoly vesztette az életét Szibériában.

A tengeren viszont érdemes volt próbálkozni: a Szuezi-csatornán keresztül ma is három hét lenne az út Kamcsatkáról Murmanszkba, ugyanez a Jeges-tengeren hét nap. Csak éppen az a néhány nyári hónap túl rövid, amikor itt tényleg lehet hajózni extra rásegítés nélkül.

A szovjet északi flotta 75, kifejezetten jeges-vízi közlekedésre szánt hajója mellett a csúcsévekben 16 páncélos jégtörő működött. Ekkoriban kezdtek atomreaktorokat kezdtek tenni a csúcskategóriás tengeralattjárókra és jégtörőkre is: az első gyöngyszem az 1957-es kiadású Lenin jégtörő, majd 1975-ben a leningrádi hajógyárban bocsátották vízre hősünket, az akkori világ legnagyobb atomjégtörőjét, az Arktyikát.