Delicate Arch

Mindig süt a nap az Okanagan felett

Amerikát, az álmok országát sokan New Yorkkal és egy-két másik nagyvárossal azonosítják, holott az „igazi”, vidéki, köznapi Amerika „köszönőviszonyban” sincs a hatalmas betondzsungelek hiperaktív, már-már klipszerűen összevágott, rohanó, ideges, hightech világával. A vidéki Amerika nyugodt, méltóságteljes világ, amely rengeteg emberi és természeti csodát, szépséget és élményt tartogat az utazónak.
Sokan azonban az Egyesült Államoknál is élhetőbb országnak tartják Kanadát, amely csakugyan, ezernyi téren lepipálja csodált déli „nagy testvérét”. A juharleveles ország egyik legbarátságosabb térségéből, az évi 280 napon át napsütötte Okanagan-völgyből indultunk amerikai kalandozásra vendéglátónkkal, a salgótarjáni származású Enreiter Bélával és miskolci barátunkkal, Molnár Attilával, hogy felfedezzük az Újvilág nyugati felének legfőbb természeti szépségeit. Kóborlásunkról, élményeinkről az alábbi riportsorozatban számolunk be.

A Dead Horse Point fotók

Nem is szaporítom a szót, mert a hamisítatlan nomád kalandtúra már a budapesti indulással megkezdődött – csak akkor még nem sejtettük. Pedig szép, sima repülőutunk volt Calgaryig. Ott viszont csőstül jöttek a kalandok.

Miután Attila barátommal rádöbbentünk, hogy csomagjaink – rejtélyes okból – Budapesten rekedtek, csak a kézitáskáinkkal osontunk be a vámvizsgálatra. Ezt látván a kis szőke hölgy tisztecske – hiába magyarázkodtunk! – a bevándorlási hivatalba parancsolt bennünket. Drogfutárnak hihetett minket, még a gatyáinkat is kihúzgálták a táskákból az emberek szeme láttára, mi pedig kínunkban hangosan röhögtünk. Persze, nem találtak nálunk semmit.
Ekkor telefonszámot követeltek. Vendéglátók, Enreiter Béla már nem vette fel otthon a kagylót, mert elindult elénk a kelownai repülőtérre. Szerencsére jó barátunk, Gulyás László, a sikeres ingatlanközvetítő jótállt értünk, s utunkra bocsátottak – ám a tortúra miatt két perccel lekéstük a csatlakozást. A jegyünket széttépték, vehettünk újat, s elkezdődött a végtelen várakozás a négy óra múlva induló új járatra – amely félórás késéssel szállt fel…
A British Columbia gyöngyszemeként emlegetett Kelownában annál barátságosabb fogadtatásban részesülünk Béla bátyánk és Gulyás Laci jóvoltából, akinek dízel Mercedesén gördülnénk be Béla bá’ tóra néző otthonába, ám addigra eltérítenek bennünket: az aranyszívű Kardos Marika finom vacsorával várja a fáradt vándorokat.
Egy szó, mint száz: végre megérkeztünk… Szép helyre jöttünk! Kanada Arizonájának nevezik a festői szépségű, napsütötte Okanagan-völgyet, ahol finom szőlők és ebből – szó szerint – kifolyólag jó borok teremnek.
A völgy központjának számító Kelowna – melynek neve az indiánok nyelvén szürkemedvét jelent – a tó partjain terül el, 378 km-re az óceánparti Vancouvertől. Első európaiként 1859-ben Charles Pandosy francia katolikus misszionárius vert itt tanyát, homokos partnak nevezte el a helyet. A tó legendáját ma is sokan hiszik: Ogopogo, a hódszerű szörnyeteg ólálkodik az acélszínű, tiszta vízben, de nekünk nem volt „szerencsénk” a fenevadhoz.
A napsütötte Kelownában négy évszakot számlálnak, de az északi hideg levegőt felfogja a Sziklás-hegység, míg a délről jövő meleg akadálytalanul árad a völgybe, így évi 280 napig ragyogóan süt a nap, hosszú, forró a nyár.
Nem csoda, hogy a város és környéke üdülőparadicsom, ahol nyáron a golf, a csónakázás, a kerékpározás és a túrázás a legnépszerűbb időtöltés – sőt, később tán bevalljuk, milyen vakmerően kajakoztunk –, míg télen az alpesi és északi sí a kedvelt a közeli Big White és a Silver Star pályáin. Béla bátyánk is a túrázás, a bicikli és a sí szerelmese, ezért is őrzi erejét, egészségét, sportos alkatát 84 éven túl is nagyszerűen!
A vonzáskörzetével kétszázezres lélekszámú Kelowna ma Vancouver és Victoria után a harmadik legnagyobb város British Columbiában. A festői környezet és a száraz, meleg klíma révén Kelowna az egyik leggyorsabban növekvő kanadai város, sőt a negyedik legdrágább hely az országos lakáspiacon. Itt él idestova három és fél évtizede vendéglátónk, a kiváló sportemberként (is) kedvelt Enreiter Béla, aki egyike a több mint negyvenezer honfitársunknak, akik az 1956-os forradalom után leltek új hazát a juharleveles országban; noha igaz, ő kacskaringós úton, kitérőkkel, később érkezett Kanadába.

Az Old Faithful-gejzír Yellowstone-ban fotók

Béla bátyánk fennen hirdeti, hogy a salgótarjáni Acélgyárból hozott szakmájának köszönheti boldogulását, mert jól képzett szerszámkészítő lévén a nyugati világban is kapva kaptak érte. Az 1956-os forradalom után – ahol nemzetőrként vett részt – Ausztráliában kezdett új életet, majd az 1963-as amnesztia után, világkörüli utazás végén hazatért a szülői házba. Ám otthon nem lehetett maradása, folyton követték, a nyomában jártak, ezért újra világgá ment, kikötött a kanadai Montrealban, ahol a repülőgyári kezdés után egy magyar testvérpárral gründolt szerszámkészítő üzemet. Az üzlet pedig beindult...
- Évekig dolgoztunk az amerikai űrprogram keretében a NASA számára – említi. – Különleges pontossággal dolgozó precíziós műhelyt kerestek, és így találtak ránk. A munkánk eléggé rejtélyes volt, hiszen olykor magunk sem tudtuk, hogy milyen alkatrészeket gyártunk. A munkadarabok zöme titánból készült, s ami nem, azt be kellett aranyozni, hogy megvédjük a korróziótól. Nem is maradt el a busás fizetségünk.
Béla bátyánk a hetvenes évek derekán mégis megváltoztatta az életét.
- Elegem lett az éjjel-nappali munkából – említi. – Eladtam a cégben lévő részvényeimet, és 49 évesen visszavonultam. A házamat is eladtam, s egy lakókocsival elindultam nyugat felé. Elhatároztam, hogy addig megyek, amíg nem találok egy paradicsomi helyet. Végül itt, az Okanagan-tó partján kötöttem ki, ahol évi 280 napot süt a nap. Itt letelepedtem, és ettől kezdve csak utazgattam.
Bebarangolta a nagyvilágot, s most tizedszer teszi meg a „kanadai Arizonától” a valódi Arizonában lévő Grand Canyonig vezető utat, amely során felkeressük Amerika nyugati felének természeti szépségeit. Az indulásig van még néhány napunk, így hát felkeressük Béla bátyánk barátait, a helyi magyarság kiváló képviselőit.
Meglátogatjuk Fenyvesi Lajost, aki rézöntéssel foglalkozik Peachlandben, és a háza az Okanagan-tó varázslatos kanyarulatára tekint. Rengeteg szép munka kerül ki a keze közül, emlékplakettet adott ki az 1956-os forradalom 50. évfordulójára, de a Magyar Háznak és a városnak is sokféle munkát készített, így a centenáriumi emléktáblát, amely a település szívében látható.
Az életvidám férfiú jóféle házi fügepálinkával féldeciztet (egyszer, kétszer, háromszor stb.) minket, s végigvezet hatalmas műhelyén, bemutatja műveit, miközben felesége, a hozzá hasonlóan jókedvű, vendégszerető Rózsika a finom magyaros ételeket készíti, majd a csodálatos gobelinjeivel is megismertet.
Rózsika hátborzongató történettel rukkol elő. Az egyik reggel gyanútlanul tárta ki a ház ajtaját, amikor elébe toppant egy feketemedve. A fenevad és a ház asszonya egyformán megijedtek egymástól, így Rózsika a lakásba, a mackó az erdőbe menekült. Azóta Lajos hatalmas szöges deszkákat tett ki a medvék fogadtatására, ha a macik netán kedvet kapnának a méhészkedő házigazda meglátogatására egy kis potya méz reményében.
Legközelebb Polyvás Gábor és neje, Ágnes fogad bennünket jó szívvel – és finom étellel-itallal – szép kertvárosi otthonukban. Újra kiderül: kicsi a világ! Ágival egy salgótarjáni általános iskolában minden nap kellett, hogy találkozzunk, ám igaz: nem emlékeztünk egymásra.

A zöld színben pompázó Grand Canyon fotók

Férje, Gábor Kelebián nőtt fel, hajósként 30 országot is megjárt, ám mégis vonattal akarta elhagyni szülőhazáját. Peches volt, mert Hegyeshalomnál „leszedték” az Orient Expresszről. Mégis ez lett kettejük szerencséje, mert így találkozhattak Ági munkahelyén, a kiskunhalasi postán, ahová Gábor nem fehér lovon, hanem páncélozott pénzszállító autón érkezett. Férj-feleségként 1982-ben, egy társasutazáson „pattantak le” Hamburgban, és Béla bátyánk hozatta ki őket Kelownába. Gábor a fűrésztelepen ténykedik, Ági fizikoterapeuta. Fiatalabb fiuk, Áron főiskolás, míg a nagyobb, Dalton Japánban tanít – készülnek, hogy meglátogassák őt a felkelő nap országában!
Addig is, elcsábítanak bennünket a helyi borászatba, ahol finom nedűket – köztük pompás jégbort – hörpintünk.
Következő vendéglátónk, Mangold Ipoly a magyar irodalomba is bekéredzkedett, hiszen a 91 éves, ám jó erőben lévő férfiú Karinthy Frigyes unokaöccse! Elmondta, hogy elkísérte nagybátyját Stockholmba a híres-nevezetes agyműtétre, amelyből Karinthy kikerekítette az Utazás a koponyám körül című regényét. Olivecrona professzor megengedte neki, hogy végignézze az operációt a műtő feletti üvegablakon keresztül.
Ipi bátyánk a háború előtt megkezdte a genfi egyetemet, de vakációja alatt bevonták az útlevelét, majd a háborút a munkatáborokban vészelte át. 1947-ben ismerte meg későbbi feleségét, Franciskát, aki Ürömön nőtt fel, de a háború után, mint svábokat, kitelepítették őket Stuttgart mellé. A fiatal lányt apja 1947-ben két évre hazacsempészte, s az akkori ismeretség később 53 esztendeje tartó házasságban kamatozott.
A Mangold családot 1951-ben osztályidegenként kitelepítették; szabadulásuk után Ipoly autószerelőként kezdett új életet, amelyet 1956 után Kanadában is folytatott, majd Montrealban hűtőgépszerelő céget alapított, s a nagy bevásárlóközpontok hűtőberendezéseit állította üzembe. Innen ment nyugdíjba, ma 91 évesen autót vezet, órákat ügyködik műhelyében. Franciska Kanadában kutyakozmetikus lett. Kellemes kertvárosi lakásuk falait díszítő festmények, gobelinek galériába kívánkoznak.
Az államalapítási ünnepséget a Magyar Házban tartják, ahol útitársam, Molnár Attila, a Fidesz miskolci elnöke méltatja Szent István örökségét, s közli, hogy országzászlót avattak Miskolcon, és egy kis üvegcsében elhozta az összes történelmi vármegye földjét. Ezután remek pikniken eszünk-iszunk, rokonszenves honfitársakkal ismerkedünk, s kiderül, hogy a „szokásos” viták ellenére jól összetart a helyi magyarság.
Ellátogatunk a legendás tóparti Gellatly-farmra, ahol megcsodáljuk a dió- és mogyorófákat, s megmártózunk az Okanagan-tóban, annál is inkább, mert Béla bátyánk arra biztat: ússzunk egy kicsit a kellemes, 24 fokos vízben. Nos, a víz legfeljebb 16 fokos, de ránk fér egy kis testmozgás, és e perctől szállóige lesz a „24 fok”, amelyet minden további utunkba kerülő hidegvizű tónál, folyónál megemlegetünk.
Kelowna „feltérképezése” után útnak indulunk a kéthetes portyázásra. Béla bátyánk tizedszer teszi meg a hatezer kilométernyi túrát. Argosy 24 típusú – Chevrolet-motorral felszerelt – lakóbuszát 1976-ban vette egyik magyar barátjától. A (már akkor) zuhanyzóval, légkondicionálóval és számtalan más kényelmi eszközzel felszerelt, gondosan karbantartott jármű ma is olajozottan rója velünk a vadnyugat végtelennek tetsző országútjait.

Balás Róbert
(folytatjuk)

2. rész

3. rész

4. rész

5. rész