„A Big Mac, az Big Mac… csak náluk le Big Mac.”

A filmtörténet egyik leglazább párbeszédében Vincent párizsi élményeit taglalja, melyből három lényegre törő tényre derül fény: a McDonald’s-ban is lehet sört kapni, a sajtos negyedfontos „royale sajttal” fedőnéven fut, valamint megtudjuk az óriásszendvics francia elnevezését. Ennek köszönhetően pedig már az idejét sem tudjuk, mikor használtuk rá közbeszédben a hagyományos „Big Mac” formulát.

„Örülünk, Vincent?”
Bár Jules és Vincent úriember módjára kivárják a reggel 7 órai időpontot, nem mondhatni, hogy Marsellus Wallace egykori üzlettársai önfeledten fogadják őket apartmanjukban. A konfliktus pontos okára nem derül fény, de tény, hogy egy bizonyos bőrönd – melynek tartalmáról a legextrémebb rajongói elméletek láttak napvilágot – fontos szerepet játszik benne. Az említett kérdés eredetileg a táskára vonatkozott, de immár évtizedek óta, forrásmegjelölés nélkül használjuk minden létező szituációban.

„Mondd ezt még egyszer, hogy hogy mi!”
Amikor Jules belekóstol Bratt Big Kahuna burgerébe, úrrá lesz rajtunk valami megmagyarázhatatlan szorongás, és lelkünk mélyén sejtjük, hogy párbeszédük békétlen véget ér. Rossz érzésünk tovább fokozódik, amikor Mr. Wallace embere főnöke külsejéről kezdi faggatni a megszeppent üzlettársat. Az egzotikus hasonlatok hallatán Bratt – vesztére – visszakérdez, Jules pedig megszüli a mondatot, melyet azóta is önfeledten használunk, valahányszor a „hogy mi?!” kérdést intézik hozzánk.

„A Béna alszik…”
A filmben vannak karakterek, akinek háttértörténetéről nem tudhatunk meg túl sokat, ugyanakkor sejtjük, hogy ez így van jól. Ilyen például Zed, de még inkább a Béna, akinek nemhogy biográfiáját nem ismerjük, de fizimiskáját sem. Arról pedig csak találgathatunk, hogy Zed miért ragaszkodik hozzá, hogy legédesebb álmából felkeltsék őt. Mindenesetre az így életre kelő szállóigét megszámlálhatatlan alkalommal elsütöttük már, valahányszor egy épp alvó ismerősünkre terelődött a szó.

„Cefetül vagyok, nem jól!”
Noha az átvert Marcellus felesküszik Butch kinyíratására, utóbbi mégis a könyörület útjára lép, és megmenti a gengszterfőnököt Zed „karmai” közül. Majd miután állapota felől érdeklődik, Mr. Wallace eloszlatja a jó közérzetére vonatkozó illúziókat. Az ominózus idézetet pedig azóta is gondolkodás nélkül vágjuk rá a hasonszőrű kérdésekre, kiváltképp hétvégi dajdajokat követő, gyötrelmes napokon.

„Kié ez a motorbicikli?”
A Ponyvaregény olykor a leghétköznapibb kifejezéseket tette semmissé önnön értelmző kéziszótárunkban, és helyettesítette be a legbanálisabb szavakkal. Az okostelefont pl. következetesen maroktelefonként emlegetjük, az pedig egészen elképzelhetetlen, hogy a Choppert ne motorbicikliként definiáljuk a fényes elméjű Fabiennek köszönhetően.

„Naaa, azért most még ne kezdjük el egymás…”
Életvezetési tanácsadók és coachok tucatjai fogalmazták már meg, milyen fontos, hogy az ember képes legyen elfogadni és kezelni a felé érkező elismeréseket. Sajnos Winston Wolf problémamegoldó jóvoltából hasonló esetben csak igen ritkán élünk a „köszönöm” formulával, annál gyakrabban szerénykedünk az általa megismert módon.