Nagyboldogasszony ünnepe Szűz Mária mennybevételének (Assumptio Beatae Mariae Virginis), régibb elnevezéssel: dormitio (elalvás) vagy pausatio (elpihenés) Mariae, azaz Mária elszenderülésének, halálának napja. Szűz Mária mennybevételének dogmáját - amely szerint Jézus anyja a halála után testével és lelkével együtt felvételt nyert a mennybe, föltámadt fia dicsőségébe - 1950. november 1-jén hirdette ki XII. Piusz pápa Munificentissimus Deus (A legbőkezűbb Isten) kezdetű apostoli konstitúciójával. Nagyboldogasszony napja kötelező ünnep, vagyis a katolikus hívőknek ezen a napon kötelező szentmisén részt venniük.

Az ősegyházig nyúlik vissza a történet, hogy Jézus Krisztus nem engedte át a földi enyészetnek édesanyja, Mária holttestét, hanem röviddel halála után föltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe. Az ünnep meglétéről a 7. századtól tanúskodnak írásos emlékek, Mária mennybevitelét 847-ben IV. Leó pápa tette hivatalos ünneppé. Magyar elnevezése az 1446. évi Müncheni kódexben tűnik fel először: "Marianac fel menbe vetele."

Mária halálának és mennybemenetelének története kedvelt témája volt a középkori egyházi művészetnek, a kódexirodalomnak, a vallásos népkönyveknek, az epikus énekeknek. A hagyomány szerint Jézus három nappal előbb tudatta anyjával halála óráját. Mária holttestét az Olajfák hegyén vágott sziklasírba fektették, temetésére az apostolok felhőkön érkeztek a világ különböző tájairól. Tamás csak harmadnapra jelent meg, és miután látni akarta az elhunytat, felnyitották a sírt, amelyből kellemes balzsamillat áradt. A koporsó viszont üres volt, csak halotti leplek voltak benne. Míg az apostolok ezen álmélkodtak, az égbolton megpillantották Mária testét, amint az angyalok énekhang kíséretében a mennybe emelik.

Magyarországon Szent István király avatta ünneppé Nagyboldogasszony napját. Az államalapító király minden évben augusztus 15-re hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot, hogy törvénykezést tartson. Élete vége felé, már betegen ezen a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, és 1038-ban ezen a napon halt meg. A felajánlás nyomán érvényesült a magyar közjogban a Regnum Marianum-eszme, amely szerint Magyarország Mária országa, így a magyar államiság a kezdetektől összefonódik a Mária-kultusszal. Nagyboldogasszony ünnepe egyben Magyarország patrónájának napja is, a Mária-kegyhelyekre tartó zarándoklatok, körmenetek, búcsúk ideje.

Nagyboldogasszony napjához számos legenda és népszokás fűződik.

Nagyboldogasszony napi hagyományok, népszokások

Mindenekelőtt ilyen a Mária-virrasztás magyar hagyománya, amely azon a hiten alapul, hogy e napon a napfelkeltében meg lehet látni a "Napba öltözött asszonyt" (Mulier Amicta Sole), akiről az Újszövetség a Jelenések könyvének 12. fejezetében tudósít. A másik ismert hagyomány a virágokból összeállított Mária-koporsó készítése vagy a virágszentelés. A megszentelt illatos füveket és virágokat később vagy a halott koporsójába tették, hogy Máriához hasonlóan ő is dicsőségre jusson, vagy az épülő ház alapjába, másutt a csecsemő bölcsőjébe, a fiatal pár ágyába helyezték. Úgy tartják, hogy e nap időjárásából a termésre is következtetni lehet: ha a Nagyboldogasszony napja fénylik, jó lesz a bortermés.

A népi kalendáriumban a "két asszony köze", azaz az augusztus 15-i Nagyboldogasszony és a szeptember 8-i Kisasszony napja közötti időszak varázserejűnek számít. Ekkor kellett szedni a gyógyfüveket, kiszellőztetni a téli holmikat, a ruhaféléket, hogy a moly beléjük ne essen. A termékenységvarázsláshoz kapcsolódott, hogy ilyenkor "ültették a tyúkokat", hogy az összes tojásukat kiköltsék, és gyűjtötték a mészben sokáig elálló "két asszony közi" tojást.