Újabb klasszikus a Szőke Sziklától! Mészöly Kálmán az MLSZ életműdíjának átv.

Valahogy magától adja, vagy inkább felkínálja, mintha tudná, hogy mennyit jelent ez nekem. A film, amelyben a kockászakós főszereplő olykor világgá kiáltja a legmélyebb, a legbensőbb érzelmeit. Csak úgy repkednek a levegőben a szitokszavak, de valahogy még ezek is még szerethetőbbé teszik a főhőst, mintegy megmutatva, hogy milyen szenvedély lakozik benne. A film nem sokkal azután, hogy bemutatták, jókora vihart kavart, mondván: nem vagyunk mi hozzászokva a szókimondáshoz, az őszinteséghez, az érzelmek ilyen őszinte megnyilvánulásához.

Elemedben voltál azon az estén, Kálmán.

De nem is jó kifejezés ez: ez voltál Te, mindenféle púder, manír és megjátszás nélkül. Ahogy a második magyar gól után hátrafordulsz, enyhe extázisban, a közönség felé, és valakit elküldesz a jó k…-va anyjába, az filmtörténeti pillanat. Tarantino mind a tíz ujját megnyalta volna egy ilyen „emberközeli” jelenet leforgatása után. Jó visszanézni ahogy 4–1 verjük a norvégokat a zsúfolt, morajló, mámoros Népstadionban, kijutva ezzel az 1982-es spanyolországi világbajnokságra. Jó nézni, ahogy a csapat ott a pályán belead apait, anyait, és Te Kálmán a kispadon ugyanilyen vehemenciával, győzni akarással figyeled mi történik a zöld gyepen.

Azóta már legendává nemesedtek a bekiabálásaid.

Keményen, határozottan, nincs izé – ezt mondtad a melegítő cserejátékosnak a pályára lépés előtt álló Csapó Karcsinak. Aztán intettél, hogy menjen a tatabányai legenda – oda a határbíróhoz. Ezt mondtad: a határbíróhoz!

Azóta sem hívja így senki a partjelzőket. Azóta már az efféle romantikus kifejezések kihaltak, eltűntek. Gólpassz helyett asszisztot mondanak, a szépítő találat után rendre kihangsúlyozzák, hogy: „visszajött a meccsbe…” és hasonlók. Még hallgatni is rossz. Mi valahogy megszoktuk az egyszerűbb kifejezéseket, a szókimondást és a vagányságot.

Megszoktuk, hogy Te Kálmán leüvöltöd bárki fejét.

S ha a helyzet úgy hozza, orrba vágod azt, aki megsértett Téged, vagy imádott jóbarátodat, Farkas Jancsit. Mert ilyen voltál egész életedben: harcos, győztes típus a pályán, és azon kívül is. Vajon kitől kaptál a legtöbbet, amikor a Fáy utcába kerültél ifjonti fejjel? Ki lehetett abban a zsenikkel, klasszisokkal teletűzdelt Vasasban, aki felhívta a figyelmedet, hogy csak semmi óvatoskodás, semmi simogatás, üss oda Kálmán, hadd érezzék a törődést. Kemény voltál, de soha nem okoztál komolyabb sérülést egyetlen ellenfélnek sem. Odavágtál, mégis mindenki, Albert Flóritól kezdve Tichy Lajoson át, Bene Feriig, azt mondták: a Mészöly soha nem alattomos, a Mészöly sportszerű, a Mészöly az egyik legnehezebb ellenfél. Ma lennél 83 esztendős. Még ott ülhetnél valamelyik kényelmes, puha székben a VIP-páholyban, a ministadionunkban, és nézhetnéd az NB II-es meccseket. Mert ez jut nekünk megint, és megint. Mintha beleragadtunk volna egy rossz álomba, és képtelenek lennénk felébredni. A Te idődben Kálmán, a Santossal, az Interrel, a Benficával a Sportinggal, a River Plate-tel, a Colo-Coloval játszottunk ki-ki meccseket. A Te idődben Kálmán, a Vasas ugyanazt jelentette a futball világában, mint bármelyik nyugati sztárcsapat. A Te idődben a Vasast irigyelték, tisztelték, és elismerték.

Elsősorban miattad.

A világklasszis középhátvéd, aki irányítja a védelmet és olykor a felhők közül fejel az ellenfél kapujára. Ilyen voltál, Kálmán. És Angyalföld népe ugyanúgy Szőke hercegnek tartott, mint a kispestiek Tichy Lajost. Két jóképű bonviván, akik nappal, de ha kellett éjjel is megállták a helyüket az élet színpadán.

Azok a mesés, mesés hatvanas évek.

A magyar labdarúgás második fénykora, s aki ezt átélte, érzelmekkel telve gondolhat vissza rá. A szépkorú Vasas-drukkerek úgy emlegetik, mint valami paradicsomi időszakot, mert kedvenc csapatuk itthon verte a Fradit, a Dózsát meg a Honvédot, aztán elutazott Dél-Amerikába és ott is sikert sikerre halmozott. Olyan rég volt ez Kálmán. pedig az is a Vasas volt, a mi imádott csapatunk. S tudom, ha még élnél, s ha még lenne erőd, talán elbeszélgetnél a piros-kékbe öltöztetett fiatalemberekkel, akik valahogy nem tudják átlépni saját árnyékukat. Épp lemaradunk a feljutásról, vagy épp rommá vernek bennünket. Tucatlégiósokkal telezsúfolt NB I-es csapatok, ha odakeveredünk.

Leüvöltenéd a fejüket Kálmán.

Elmagyaráznád nekik, mit jelent Vasas-címeres mezben futballozni, mert ez egykoron rang volt, óriási megtiszteltetés. Száz meg száz gyerek álmodott arról a hátsó vörös salakon tréningezve, hogy Farkas Jancsi, Puskás Lajos, Mathesz Imre, Ihász Kálmán, vagy korábbról Machos Ferenc, Szilágyi I Gyula, Csordás Lajos nyomdokaiba lépjen. S hogy Mészöly Kálmán lehessen!

Bárcsak szentségelhetnél a lelátón, vagy otthon, amikor olykor felhívtalak. Bárcsak kiabálhatnál ahogy abban a filmben tetted, amelyben Te voltál a főhős. De az életed filmje az nem csak arról a bizonyos norvég meccsről szólt. Messze nem. A határbíró és a többiek csak apró statiszták lehettek, mert Te tudtál élni Kálmán, s nem is nagykanállal, hanem egy szép merőkanállal habzsoltad az életet. Sokszor eszembe jut, amikor az utódokat nézem, hogy talán épp az a fajta vagányság, vagy nevezzük inkább csibészségnek hiányzik belőlük, ami benned, s megannyi kortársadban megvolt. Bunyózni kellett valahol a Felvidéken egy kocsmában? Odavágtál, odacsaptál. Beszóltak Farkas Jancsinak a Pipacs bárban? Már repült a jobbegyenes. Csapattársadat rúgták agyon a zöld gyepen, ott is helyretetted a „gonosztevőt”. Vitt a szíved, a Vasas szíved előre, vitt a csatába, ha kellett, ha nem, imádni való ember voltál, Kálmán. Ezt írhatom elfogultság nélkül, mert nekem megadatott, hogy sokszor meséltél, beszéltél az életedről. Írhattam rólad Vasas-edzőként, kapitányként, futball legendaként. És soha nem felejtetted el szóba hozni Géza fiadat, akire oly büszke voltál mindig, hogy lám, a kis Mészölyből is Vasas-játékos, válogatott labdarúgó lett.

De Géza fiadhoz talán már közelebb áll a lila, mint a piros-kék. Pedig egy család vagyunk, Te, a gyerekeid, a Vasas-drukkerek. Egy család vagyunk, és valahol a múltban ragadtunk, mert a jelen az bizony nem rólunk szól, már régóta nem. Bárcsak beszélhetnénk Kálmán. Bárcsak beintettél volna a halálnak, s ott lennél ebben az irdatlan hőségben az idénynyitón, amikor a Kisvárdát fogadjuk. Bárcsak bemehetnél a meccs előtt az öltözőbe, úgy ahogy annak idején számtalanszor megtetted, edzőként, klubvezetőként. S üvölthetnél Kálmán!

Üvölthetnél helyettünk is velük, hogy nekik értünk, szurkolókért és mindenekelőtt értetek, klublegendákért is hajtaniuk kell, mert az a Vasas. A mi sokszor elsiratott, másodosztályúvá minősített szerelmünk.

Nagyon hiányzol, Kálmán!

De a filmben látlak abban a kockás zakóban, látom benned a szenvedélyt, a mindent elsöprő szenvedélyt. S ez a film megmarad talán az idők végezetéig és ötven, meg száz év múlva is megnézheti bárki, ki is volt az a Mészöly Kálmán. Ki volt a Vasas futballtörténelmének legkiemelkedőbb alakja, aki örömében, boldogságában magához ölelte az egész világot.

A világot, amely olykor a lábaid előtt hevert.