Kimondta azt, amit láttunk a pénteki román–magyar mérkőzésen: nincs magyar labdarúgás, s ha nem hagyjuk abba a több évtizedes hazudozást, akkor soha nem is lesz.

Knézy Jenőnek igaza van abban, hogy ezt megtette (egy ideje egyébként már próbálkozik ezzel).

S ezáltal ő nyújtotta a legjobb teljesítményt a román–magyar selejtezőn: szakított egy ócska paradigmával, mégpedig azzal, hogy folyamatosan azt hazudja a „magyarfoci” környezete a nyilvánosság előtt immáron legalább négy évtizede, hogy amit látunk, az „biztató”.

Vegyük észre: ami a magyarfoci körül van, az a Kádár-korszak továbbélése a labdarúgás területén. Itt sem történt meg a rendszerváltás, miként annyi más területen, legyen az titkosszolgálat, kultúra, médiavilág, bíróságok, tudomány egyes szférái stb., stb.

A Kádár-korszak a munka és teljesítmény nélküli megélhetésről, illetve az ezt legitimálni próbáló hazudozásról és mellébeszélésről szólt.

Viszont a magyarfoci háza táján továbbra is ez van, egészen a mai napig. A magyarfociból él meg rengeteg szervezet, MLSZ-alkalmazottaktól a klubok korrupt vezetőitől a hiéna futballmenedzsereken át a magyarfocival foglalkozó médiumokig, újságírókig, riporterekig és így tovább.

Egervári mismásol, Knézy kimondta
Fotó: Europress/AFP

Jól látható az újságírók és a tudósítók hozzáállása: bődületesen borzalmas NB1-es mérkőzéseket úgy kell közvetíteniük, hogy nem szabad kimondaniuk azt, amit látunk: hogy ez botrányos, amit néznünk „kell”. Az országos sportlapban még mindig több oldalon kell foglalkozni a magyarfoci nevű semmivel, miközben sikeres sportágainkra fél oldal jut. Igen, igen, uraim: itt állásokról, pénzről van szó és érdekekről, ezért és csak ezért kell fenntartani a látszatot, hogy amiről írnak, az létezik is. Márpedig nem létezik.

Mit is mondott Hofi már a hetvenes években a magyarfociról? Azt, hogy a tévében lehalkította Vitrayt, s felhangosította a rádióból tudósító Szepesi Györgyöt, aki még a szarból is aranyot tudott „tudósítani”. „Tévén néztem, a rádión hallgattam – így tűrhető vót” – mondta Hofi.

De ennek véget kell vetni. Tisztán és világosan ki kell mondani: ebből tényleg elég volt! Elég a hazudozásból a magyarfoci „biztató jeleiről”, a „sokat fejlődtünk” ágálásából. Ugyanúgy elég volt a magyarfoci háza táján ebből, mint minden másban, politikában, gazdaságban, kultúrában, tudományban, történelemben, külpolitikában, globális folyamatokban.

Nem elfogadható, hogy miközben az országban az elmúlt három évben számos területen fejlődés indult meg, és az ország önbizalma, a nemzettudata is lassan kezd helyreállni, sőt, számos sportágban kiemelkedőt vagyunk képesek nyújtani – lásd a londoni olimpia remek magyar sikereit, melyekre joggal vagyunk büszkék! –, addig itt van a legnépszerűbb sportág, a foci, amely romokban és öncsalásban, hazugságban és kádári mocsokban fetreng.

A Bukarestben történtek nem maradhatnak következmények nélkül, következmények kellenek, itt és most.

Először is: gyorsan el kell felejteni a vb-re való kijutást lehetőségét, mert mondjuk ki: egy ilyen csapattal nem is érdemes kikerülni Rióba!

Másodszor: a 2016-os Eb-re kell elkezdeni a felkészülést, átfogó koncepció alapján, amelyben az utánpótlástól a válogatott szerepléséig mindent egységes szerkezetben kell átgondolni. Az Orbán-kormány már megtette az első lépéseket, ezt kell folytatni, s nem azt, hogy nemzetközi nyomásra lassan megtiltjuk a szurkolóknak még azt is, hogy kinyissák a szájukat.

Harmadszor: Egervári Sándornak természetesen mennie kell, méghozzá lehetőleg tegnap. (Ezt természetesen neki kellene felajánlania, de egy olyan országban mit várunk, ahol Gyurcsány Ferike még mindig politikai tényező lehet?) A szürkeség és a színtelenség, a jellegtelenség ugyanis nem sok jót hoz. Számomra vele kapcsolatban a végső „lökést” az adta meg, amit a román–magyar második félidejének elején kellett látnom. Ugyanis elemi dolog lett volna, hogy az első félidő után szinte minden mindegy alapon felszántják a pályát a „fiuk”, s ehhez a motivációt az edző kell, hogy megadja az öltözőben. Ehhez képest döbbenetes volt látni, hogy a második félidő elején sem változott a játék képe, sőt. Vajon mit csinált a kapitány a szünetben?

Negyedszer: a magyar játékosok lélektelen hozzáállása förtelmes és undorító volt. Mit képzelnek ezek a „sportolók”, Guzmicstól Dzsuzsákig, több százezres, esetenként milliós fizetésekkel? Nem is beszélve arról, hogy ez román–magyar, magyar–román meccs volt, történelmi, politikai jelentőséggel. Hol van a nemzettudat, az eltökéltség? Gyáva, beszari alakokkal nem megyünk semmire. Végig azon gondolkodtam: vajon mi motiválja ezeket a „sportolókat” egyáltalán? Szigorúan a pénz, az „állás” meg az, hogy le ne sérüljenek?

Új szövetségi kapitány kell, s ezeknek a játékosoknak – tisztelet a kivételnek, lásd Bogdán – nagyon messzire kell kerülniük a válogatottól.

S ha egy ideig nem lesz kivel helyettesíteni őket, hát el kell viselnünk, hogy inkább jöjjön a csend és építkezés, öntudatos, magabízó, nemzettudattal is rendelkező fiatalokkal.

Csak merjük végre kimondani – nem csak a foci területén –, hogy ami borzasztó, az borzasztó. Ez a kiindulólépés a paradigmaváltáshoz!