Földvár - a balatonföldvári huligántalálkozó rendőri felszámolása.

A Balaton a Kádár-rendszerben a szakszervezeti üdültetéssel, a hatalom egyebek mellett erre is alapozta a „legvidámabb barakk” szlogenjét. A könnyűzenei élet virágzott, és jól el tudta terelni a figyelmet az ország nem kis bajairól.

A hazai tánc-, valamint pop-rockzene feledtetni tudta a SZOT-üdülők viszontagságait is. És az emlékek megszépülnek, aki akkor volt fiatal, a tóparton élményekkel gazdagodott, a szabadság látszatának csalóka illúziójától átitatva.

A könnyűzene azonban nagy népszerűsége és tömegmozgató ereje folytán nem kis fejtörést okozott a hatalomnak, amely a „húzd meg, ereszd meg!” taktikáját követve rendszeresen ellenőrizte a színpadi produkciókat.

Ezt a legkönnyebben az Országos Rendező Iroda (ORI) szervezetén keresztül tehette meg; az ORI-ügyelők jelentéseket írtak, vagy élőszóban számoltak be főnökeiknek a koncertek hangulatáról, sőt a koncertekre utazás közben a mikrobuszokban a szocialista erkölcs jegyében még koreográfiai tanácsokat is osztogattak a zenészeknek, akik persze ezeket vagy megfogadták, vagy nem.

Ki tudja, miért, legtöbbször azt nehezményezték a botcsinálta élőzenei cenzorok a hatvanas években, hogy az énekesek olykor levették az állványról a mikrofont. Még a nyolcvanas években is meg akarták rendszabályozni többek között Takáts Tamást, a Karthago frontemberét, aki szerintük műsor közben túl sokat ugrabugrált a színpadon.

A magyar beatzene hajnalán -még nem nagyon léteztek magyar nyelvű dalok, de a honi együttesek előszeretettel dolgozták fel egyebek mellett a Beatles, a Beach Boys, a Rolling Stones, a Shadows vagy Roy Orbison számait, amelyeket a Szabad Európa Rádióban vagy a Radio Luxembourgon próbáltak az erőteljes műszaki zavarások ellenére is meghallgatni és „leszedni”.

1963. augusztus 4-én tartották a balatonföldvári huligántalálkozót, vagy legalábbis azt a rendezvényt, amelyet a Belügyminisztérium annak titulált.

Mára már kiderült ugyanis, hogy ez minden bizonnyal leginkább belügyi provokáció volt, amelynek során titkosrendőrségi irányítással és eszközökkel, sunyi módon elhíresztelték a fiatalok körében, hogy általuk bálványként tisztelt nyugati előadók látogatnak hazánkba, és – micsoda megtiszteltetés! – éppen Balatonföldváron adnak koncertet.

Persze ebből egy szó sem volt igaz, de a hírre sokan vonatra szálltak (nem kevesen közülük blicceltek, az élelmesebbek vagy bátrabbak viszont tehervonatokon rejtőztek el, vagy stoppoltak.

Annyi azonban mégis realizálódott a „Balaton-parti Woodstock”-ból, hogy a Sankó László és Neményi Béla által irányított és két periódusban is Radics Béla gitárost a sorai között tudó Atlantis együttes fellépett a legendás balatonföldvári huligántalálkozón, de a nemzetközi sztároknak persze nyomuk sem volt.

Radics Béla rockzenész, 1969 fotó: Péterffy István/Fortepan

A rendőrség mindenesetre semmit sem bízott a véletlenre, Balatonföldvárra teherautókkal hordták a rendőröket a szocialista rend védelmének jegyében. Mérnöki precizitással végrehajtott akciójuk során a Budapestet közúton és vasúton a Balaton felé elhagyni szándékozó fiatalokat igazoltatták, alkalmasint visszafordították, a Székesfehérvárra tartó vonatokon megerősített rendőri jelenlét volt, még a teherszállító vonatokat is ellenőrizték.

Ultima ratióként, biztos ami biztos, a Budapestről érkező vonatokat nem is engedték Balatonföldváron megállni, így az utasok Balatonszárszón voltak kénytelenek leszállni, és onnan visszagyalogolni a beatkánaán helyszínére.

Az úgynevezett vizsgáló rendőröket már az akció előtt lakásukon készenlétbe helyezték az előállítások várhatóan nagy száma miatt – a karhatalom nyilván tudta, mekkora tömeget kíván provokálni és hozzávetőleg hány embert akar néhány napra mintegy megfélemlítésből bekasztlizni, kihallgatni.

Mások a balatonföldvári huligántalálkozó teljes ideje alatt a helyi rendőrség vendégszeretetét voltak kénytelenek „élvezni”.

Vannak azonban, akiknek ez nem tartozik a legnagyobb traumái közé, ugyanis úgy érezték, legalább az övéik között vannak, akiket csak a rendszer aposztrofált huligánnak, a hétköznapokon ugyanolyan dolgos munkásgyerekek vagy diákok, egyetemi hallgatók voltak, mint kortársaik, csak valamivel bátrabbak, és feszegették a határokat, kíváncsian várva, meddig mehetnek el.

Egyiküket, aki egészen Zamárdiig stop-polt Budapestről, letartóztatták és beszállították Balatonföldvárra a rendőrkapitányságra, ahol találkozhatott sorstársaival, a többi vonatról vagy az országútról leparancsolt ifjú titánnal. Úgy emlékezik, az volt a feltétele annak, hogy szabadon bocsássák őket, hogy egy röplabdameccsen meg kellett verniük a rendőrök – ezek szerint ebben a sportágban nem túlságosan felkészült – csapatát.

A mérkőzést a fáma szerint a fiatalok hamar megnyerték, így – még ha lemaradtak is a nagy balatoni happeningről – hazamehettek.

Afelől azonban ne legyenek kétségeink, hogy bekerültek a rendőrségi nyilvántartásba, és ha ezek után bármilyen stiklit csináltak még életükben, fejükre olvasták részvételüket is a balatonföldvári huligántalálkozón.