Bár Van Gogh nevével vagy a képeivel egy ideje már szinte mindent el lehet adni az egérpadtól az uzsonnatáskán át a bulvárkönyvekig, ebben az esetben alapos kutatómunkán alapuló életrajz született – figyelemre méltó elméletekkel.

1890 júliusának utolsó vasárnapján Vincent van Gogh Párizs városától délkeletre tartott az úton. Az auvers-i vár környékén járt, amikor pisztolyt emelt magára és lőtt. A golyó elkerülte a szívét. Annyi ereje még maradt, hogy eljusson a szállására. Másnap reggel sietve megérkezett bátyja, Theo. Vincent a következőket mondta a tragikus eseményről a bátyjának: „Ne sírj, azért tettem, hogy mindenkinek jó legyen.” A második éjszaka elvesztette az öntudatát, majd meghalt. A pisztoly sohasem lett meg.

Halálos kamaszcsíny?
A mai napig ez Van Gogh halálának hivatalos verziója. Naifeh és White Smith teóriája azonban egészen más fénytörésbe helyezi a zaklatott lelkű festőzseni életének utolsó napjait. Szerintük Van Gogh nem lett öngyilkos, ám ez nem azt jelenti, hogy nem vágyta volna a halált. Az események furcsa alakulásának köszönhetően más kezétől szenvedett halálos sérülést, de örömmel fogadta el a rá mért véget – egy véletlen baleset így vezetett gyilkossághoz és öngyilkossághoz egyszerre.

Van Gogh rendszeres látogatója volt Auvers-ben egy bárnak, ahol kamaszok egy csoportja is rendszeresen megjelent. A „galeri” vezetője a 16 éves René Secretan, egy jómódú patikus fia volt. A társaság előszeretettel piszkálta a különc piktort, többek között sót öntöttek a kávéjába és a szeme láttára enyelegtek lányokkal, hogy ezzel is bosszantsák. René a bátyjával rendszeresen játszott „kovbojosat”, mi több, saját pisztolya is volt. A halálhozó golyó oldalról fúródott Van Gogh testébe, és a lövés alsó szögben érte, ami utalhat arra, hogy a lövést alacsonyabb ember adta le, tehát elképzelhető, hogy az említett testvérpár egyik tagja lőtt. Ha így történt volna, akkor viszont Van Gogh egyértelműen védeni kívánta a fiatalokat, ez lehet csupán a magyarázat arra, miért nem fedte fel az „elkövetők” kilétét.

A biográfia szerzői állítják, a művész vágyott a halálra, éppen ezért „hálás volt”, hogy valaki beteljesítette a végzetét. Azt azonban a kutatók is elismerik, hogy túl sok biztosat nem lehet állítani Van Gogh haláláról, más szakértők pedig, köztük az amsterdami Van Gogh Múzeum munkatársai, erős fenntartásokkal viseltetnek az új elmélet iránt. Mindenesetre a szerzőpárosnak kilencévnyi kutatómunkája fekszik a kötetben, és Van Gogh halálának újragondolása csupán egy a könyvben felbukkanó újszerű nézőpontok és gondolatkísérletek között – például a művész őrületéről, magányáról vagy szakmai profizmusáról. Persze érthető, hogy a szélesebb közönség érdeklődését a rejtélyesnek tűnő haláleset keltheti fel leginkább.

Pletykafalu és a fél fül sorsa
Természetesen a Harvardon végzett két kutatót megelőzően mások is igyekeztek eloszlatni a Van Gogh utolsó óráit körbelengő homályt. A most megjelent életrajz teóriája például nem a semmiből bukkant fel: egy John Rewald nevű tanár és író már a harmincas években találkozott a szóbeszéddel, amikor Auvers-ben járt. Nem csak Vincent vált popkulturális ikonná napjainkra, hanem a levágott füle is. Éppen ezért nincs mit csodálkozni azon, ha a halál mellett ez a téma is csábítóan hat az elméletgyárosokra.

Pár éve két német művészettörténész, Hans Kaufmann és Rita Wildegans állította, hogy nem is Van Gogh vágta le a saját fülét, hanem egy másik legenda, maga Gaugen szabadította meg kollégáját a hallószervétől, mégpedig egy szablya(!) segítségével, majd ezt közös megegyezéssel titokban tartották. Vad teóriákból tehát nincs hiány. Amennyiben mégis hiteles forrásból akarunk többet megtudni Vincent van Gogh életéről és érzelmi viharairól, akkor rendelkezésre áll számtalan, bátyjának írt levele, valamint önarcképei, amelyek – ahogy ezt a biográfia szerzői állítják – a maguk korában hihetetlen merészséggel mutatták be egy tehetséges, de lelkében sebzett alkotó folyamatos hangulatváltásait.

(forrás: Książki)