A barátok a végakaratot nem teljesítették, Horatius kiadatta a csaknem teljesen elkészült hőskölteményt, amely attól fogva példaképe és mintája lett minden eposznak, költőjét két évezred vallja gyönyörködtetőjének és tanítómesterének. –

Két évezreddel utóbb egy Dr. Franz Kafka nevű prágai férfi halálos betegen feküdvén egy bécsi szanatóriumban, arra kérte barátait, köztük Max Brod írót, hogy égessék el ki nem adott és teljesen be nem fejezett műveit, hadd felejtsék el még írójuk nevét is.

A barátok a végakaratot nem teljesítették, Max Brod sajtó alá rendezte és kiadatta Kafka regénytöredékeit, novelláit, egyéb írásait, és ez az életmű néhány évvel később az irodalmi érdeklődés középpontjába került, hatni kezdett az egész szépprózára, s új útra indította a XX. századbeli elbeszélő irodalmat.

Ha az ember Kafkát olvas, menthetetlenül az az érzése, hogy fogalma sincs, miféle erők dobálják ide-oda, miféle hatalmak parancsolnak, és minek mi is a következménye.

Ha az ember Kafkát olvas, egyszerre csak vizsgálni kezdi magát, vajon nem követett-e el valamit, amiért nem lehet tudni, kicsodák, nem lehet tudni, miféle eljárással teszik tönkre az életét. Ha az ember Kafkát olvas, egyszeriben úgy érzi, hogy idegenek közt él és idegen mindenkitől.

Kafka egész életére, úgy látszik, alapvetően jellemző volt a sokszoros idegenség. Zsidó volt németek között, miközben német volt a csehek között, míg prágai csehnek számított az Osztrák–Magyar Monarchiában.

Otthon németül élt, a hivatal ügyfelei közt csehül élt, otthon rosszul érezte magát egy erős akaratú, zsarnoki apa uralma alatt, a hivatalban, úgy látszott, jól érzi magát, mindvégig lelkiismeretes, szorgalmas tisztviselő volt, közben változatos szerelmek gyötörték meg... és mindezek elől mint egyetlen menedékhez menekült a magányhoz és az íráshoz. Az írás volt az igazi élete, noha egész életében alig néhány novellája jelent meg.

Ez a külsőleg színtelen élet, leszámítva néhány külföldi utazást és a végső bécsi szanatóriumbeli haldoklást, Prágában játszódott le, az akkor még osztrák uralom alatt élő Csehországban.

Az első világháború idején Kafka már annyira beteg volt, hogy nem vitték el a Monarchia katonájának, a háború végeztével a megszülető Csehszlovákiában pedig már több időt töltött betegágyban, mint két lábon. Tüdővészes volt, eleve halálra ítélt.

Életútja betegségének elhatalmasodásáig olyan volt, mint számos eléggé módos család értelmesebb fiáé. Időben leérettségizett, jogásznak ment, huszonhárom éves korában jogtudományi doktorátust szerzett, tisztviselő lett egy biztosítási intézetnél, és amíg egészsége engedte, pontos, megbízható, kartársaival és az ügyfelekkel egyaránt szívélyes hivatalnok volt. Sokan afféle magánpassziónak tekintették, hogy irodalmi társaságokba jár, és maga is ír egy-egy rövidke prózát, amely itt vagy ott néha meg is jelenik.

Ebben a Prágában azokban az években életerős német irodalmi élet volt. Onnét indult német irodalmi sikerek és világhír felé Franz Werfel is, onnét indult és érkezett a világdicsőséghez Rainer Maria Rilke. S mellettük egy nemzedéknyi tehetséges író, költő alkotta azt a sajátos irodalmi kört, amely német volt cseh környezetben, de jellegzetesen prágai a német nyelvű irodalomban. Ebbe a körbe került a fiatal Kafka, és ha a nagyközönség nem is vette észre, az írók, köztük maga Werfel is, már az élő kortársban felismerték a tehetséget.

A jó barát, Max Brod – maga is népszerű, egyéni hangú elbeszélő – tudta és vallotta, hogy rendkívüli irodalmi jelenség. A bátorításra pedig nagyon is szükség volt, mert Kafka sohasem volt bizonyos magában.

Otthon elnyomottnak érezte magát, szerelmei nem voltak szerencsés kimenetelűek, a hivatalban, ha kedvelték is, mindig csak szürke pont maradt. Úgy látszik, az volt a legfőbb élménye, hogy nem ismeri ki magát a világban. Ez az élmény pedig érzékennyé tette, hogy felismerje az Osztrák–Magyar Monarchia ásatag bürokráciájának áttekinthetetlenségét és értelmetlenségét. Ez a Habsburg-gépezet az ügyfél számára rejtelem volt Bécsben is, fokozottan az a félgyarmati Budapesten, még inkább a nemzeti elnyomatás alatt élő Csehország Prágájában.

Kafka egész írói művét meghatározó élményei: az idegenség, a kiszolgáltatottság, a mindent behálózó hivatali rendszer áttekinthetetlensége. Amerika című regénytöredékében az emberek benne élnek egy óriási gépezetben, amelynek nem ismerik törvényszerűségeit.

Legjellemzőbb és leghíresebb regényében, A perben a történet hőse ellen peres eljárás folyik, amelyről sohasem tudja meg, hogy tulajdonképpen mi a lényege, mi a vád ellene, nem tudja, valójában kik ítélkeznek felette, védők, vádlók, közegek, kiismerhetetlen, félelmetes kísértetek, akikről még csak azt sem lehet tudni, vajon megértik-e, amit az ember mond nekik, és hogy igazánból mit is jelent, amit ők mondanak. Végül a regényhőst, nem tudni, miért, halálra ítélik, majd jön két hivatalos ember, aki végrehajtja az ítéletet. De, az olvasó még azt sem tudja meg, hogy ennek a főhősnek mi a neve. Az író K.-nak nevezi, mintha az író nevének első betűje volna, mintha magával az íróval történnék a kísérteties és a számára egy pillanatig sem érthető eseménysorozat.

De nem kevésbé rejtelmes történet legterjedelmesebb regénye, a Kastély. Ennek is K. úr a hőse, de itt legalább van keresztneve: Josef K. Ennek a maga dolgait lelkiismeretesen ellátó Josef K.-nak fontos elintéznivalója lenne a Kastélyban, és mindent elkövet, hogy végre engedélyt nyerjen bemenni. A hivatali apparátusok pompás szatírája, ahogy előírt szabályos utakon és összeköttetések felhasználásával mindent elkövet, csakhogy bejuthasson a Kastélyba, míg ki nem derül, hogy a Kastély nem is létezik.

Ez a szédülős bizonytalanság ült testet számos változatban Kafka novelláiban is, amelyekben olykor a legelképesztőbb váratlanságok következnek be. Alighanem leghíresebb története Az átváltozás, amelyben egy Gregor Samsa nevű kereskedelmi utazó egy reggel arra ébred, hogy svábbogárrá változott. Ennél borzongatóbb és szorongásosabb történetet aligha írtak. A történet a rovarrá változott ember rémült menekülni próbálása és a menekülés reménytelensége. Végül saját apja tapossa el.

Nem egy novellájában már az eljövendő fasizmus borzalmainak előérzete jelenik meg.

Kafka tehát a társadalom elembertelenedésének rémületét fogalmazta meg, az ő világában minden értelmetlenné, kiszámíthatatlanná és nagyon félelmetessé vált, alakjai végképp nem értenek semmit mindabból, ami velük történik, mintha maga az író vallaná be, hogy itt él a világ közepében, de fogalma sincs, mi miért és hogyan van. Közben azonban mindezt úgy mondja el, mintha a legtermészetesebb dolgokról számolna be a legközvetlenebb hangon. Stílusa világos, egyszerű, képei szemléletesek.

A legképtelenebb helyzetek, a legváratlanabb fordulatok hétköznapi mozzanatokként kerülnek a történetekbe. És ez a közvetlen, külső formája szerint realista hangvétel csak fokozza az irrealitás rémítő voltát. De nemegyszer borzongató humorú szatírává is teszi az ábrázolást. Regényeit egyebek közt a bürokrácia szatírájának is tekinthetjük. Habár sokkal többek ennél: egy kor szorongásainak, megmagyarázhatatlan eredetű félelmeinek maradandó ábrázolásai.

Kafkát a szó szoros értelmében nem tekinthetjük realista írónak, még ha sokan bele is akarják magyarázni a realizmust.

A realista ugyanis értelmezi a valóságot, az emberi viszonylatok összefüggését tárja fel, a cselekedetek indítékait kutatja. Kafka eleve lemond minden magyarázatról, egy hanyatló kor életérzését fejezi ki, bemutatja a magára maradt embert, aki már semmit sem ért sem a körülötte kavargó világból, sem abból, ami személy szerint vele történik.

Modellje a végét járó Osztrák–Magyar Monarchia hivatali gépezete volt, s ez önmagában is némiképpen tragikomikus paródiája volt egy magát túlélő, túl bonyolult szerkezetű imperialista nagyapparátusnak. Aki ennek a paródiának a paródiáját ragadta meg, az az egész felbomló imperializmusról írt olyan érvényes szatírát, amelynek hatása felér egy rémregény minden szörnyűségével. És ezért mint egy kor félelmeinek, mint az áttekinthetetlenség szédületének ábrázolóját kell odasorolni őt a század nagy megfogalmazói közé.

Ahogy Gorkij új utat mutatott a társadalom valódi fejlődésének művészi megragadására, Proust az önismeret és az emlékezés ábrázolására, Mann egy történelmi kor lezárulásának megértésére, Kafka megmutatta mindennek másik oldalát: azt a többséget, aki mindezt nem érti.