Sikeres pályafutása során 279 NB I-es mérkőzésen 49-szer talált az ellenfelek hálójába. A Tatabánya és a Vasas színeiben két-két bronzérmet szerzett. A piros-kékekkel 1970-ben elhódította a Közép-európai Kupát. Az egykori kiváló játékosra kollégánk egyik korábbi cikkével emlékezünk.

Az 1968-as mexikói olimpiai bajnok magyar válogatott. Középen balról a második Menczel Iván

„Induljon a banzáj, essen szét a ház, legyen úrrá rajtunk az aktuális láz!” Attól tartunk, ehhez most nem is kell sok, hiszen a vendégünk nem más, mint Menczel Iván.
A karancsaljaiak olimpiai bajnokáról tudjuk: szereti a banzájt. Már hogy is ne szeretné, hiszen fia, Gábor volt a neves Bonanza Banzai együttes frontembere a nagy dalnokká avanzsált Ákos mellett. A fatert, a kiváló képességű hajdani labdarúgót – az SBTC, a Tatabánya, majd a Vasas csillagát – viszont egyszer a pályán halálfélelem kerítette hatalmába. Előzetesen azonban legyen elég annyi, hogy azon a meccsen emberünk a forró dél-amerikai „katlan” mélyén Pelét, a Fekete Gyöngyszemet fogta. Az immár hófehér hajú Menczel később hazaköltözött oda, ahonnan elindult a fények útján: ismét Salgótarjánban él, azóta újra a város egyik jellegzetes figurája.
Menczel Iván 1941. december 14-én született Karancsalján. A salgótarjáni Rákóczi iskolában a legendás Nagy Sándor tanár úr fedezte fel a fiúban az isteni szikrát. A tehetségese srác 1955-ben lett az SBTC igazolt játékosa. Gyorsan haladt előre a foci tudományában, hiszen olyan kiváló nevelői voltak, mint Wahlkampf Lajos és Szabó „Csoszi” István. Még 17 éves sem volt, amikor 1957. július 9-én bemutatkozott a fekete-fehérek NB I-es gárdájában.
- Emlékszem, Szojka Feri megsérült, erre Szűcs Gyuri bácsi gondolt egy merészet, és beállított a csapatba – eleveníti fel az esetet oly sok év távlatából. – Szombathelyen játszottunk, de 4:1 arányban kikaptunk a vasiaktól. Utána hol bekerültem, hol kimaradtam. Jancsik Misi sérülése után sokáig középhátvédet játszottam. Szinte minden poszton bevetettek, ám véglegesen Dávid Robi helyére kerültem be a gárdába. Robi nagyon rendes volt: gratulált, s mondta, akkor is játszanom kell a csapatban, ha az ő helyét „rabolom el”.
Pedig nem akármilyen legénység játszott akkor fekete-fehérben! A régi szurkolók még ma is fújják: Oláh G. – Oláh D., Jancsik, Jedlicska – Szojka, Dávid (Menczel) – Jagodics (Bablena), Vasas, Csáki, Bodon, Taliga. A fiúk 1958-ban, majd 1961-ben elnyerték a vidék legjobbjának járó dicsőséges címet.
Időközben a briliáns tehetségű Menczel állandó tagja lett az ifjúsági válogatottnak, melynek színeiben 1960-ban – klubtársával, Krajcsi Józseffel együtt – Ausztriában megnyerték az ifi Európa-bajnokságot, miután a döntőben 2:1-re legyőzték a románokat. A nagy siker után sem tört meg a tarjáni fiú lendülete, tagja lett az utánpótlás-válogatottnak, majd 1962-ben, 20 évesen kivitték a chilei világbajnokságra.
- Azon a vébén egyedül nekünk volt esélyünk arra, hogy megállítsuk a csillogó-villogó brazil tizenegyet – említi sóhajtva. – A szerencse azonban elkerülte a gárdánkat, máig sem értem, hogy az elődöntőbe jutásért vívott mérkőzésen, a csehszlovákok ellen Latisev bíró miért nem adta meg Tichy Lajos szabályos bombagólját. Én ugyan Chilében nem léphettem pályára, de hát az a gárda a brillírozó Albertékkel az Aranycsapat óta mindmáig a legjobb magyar válogatott volt, s hazaérve így is megkaptam az érdemes sportolói jelvényt.
A tarjániak fiatal sztárját ekkor már sokfelé hívták, a Stécé vezetői viszont hallani sem akartak a fiú távozásáról. Menczel azonban már menni akart, hiszen az SBTC kiesett az NB I-ből, s Tatabányát választotta, ahol az ifjú házasembernek azonnal lakást adtak. Fél évet azonban ki kellett várnia, így csak 1963 tavaszán mutatkozhatott be a bányászváros csapatában, ahol Lahos, Laczkó, Csernai és a többiek már az utánpótlás- és a B válogatottból jó barátai voltak. A gárda 1964-ben bronzérmet szerzett, s a vidék legjobbja lett. A mesterük, Hidegkuti Nándor a saját klasszikus posztján, hátravont középcsatárként és jobbfedezetként szerepeltette Menczelt, aki így a gárda szellem irányítója lett. A csapatot kapásból sorolja: Gelei – Törőcsik, Hetényi, Juhos – Menczel, Laczkó – Bíró, Csernai, Szekeres, Deli, Lahos.
Az öt szép tatabányai évet az 1966-ban megszerzett újabb bronzérem koronázta meg, ám egy év múlva Menczel már a Vasas piros-kék színeit viselte. Azt az alakulatot tartják ma is minden idők legjobb angyalföldi gárdájának.
- Megtetszett a játékom a piros-kékeknek – magyarázza. – A Vasas vezetői rendszeresen lejártak miattam Tatabányára, s megkörnyékeztek, mondván, hogy a fővárosi gárdánál igazi nagycsapatban, nemzetközi klasszisú sztárokkal játszhatom, bejárhatom a világot. A régi haverok, Mészöly, Kékesi, Ihász és Farkas is „duruzsoltak” a fülembe, így végül engedtem a csábításnak. Azóta sem bánom, a Vasas-korszakom volt életem legszebb időszaka.
Menczel az akkori „arany-Vasas” gárdáját is kapásból fújja: Kenderesi (Varga) – Bakos, Mészöly, Mathesz, Ihász – Menczel, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós. Edzőjük Illovszky Rudi bácsi volt.
A Vasast minden évben hívogatták dél-amerikai vendégszereplésre. A piros-kékek a chilei Santiagóban, 1968-ban megnyerték az Octagonal-tornát, majd egy év múlva ugyanott a harmadik helyen végeztek.
- Legyőztük az Universitate Chilét, majd a csehszlovák és az uruguayi válogatottat, s végül csak a brazil Santos tudott megállítani bennünket – emlékszik.
Ez utóbbi találkozó hevében kerítette hatalmába Menczelt a halálfélelem. Az esetre a főszereplő így emlékszik:
- Jobbfedezetként rám hárult Pelé kikapcsolása, de hát ez nem ment egykönnyen. A Fekete Gyöngyszem a pályán példásan dirigálta a csapatát, s a labdát alig lehetett tőle elvenni. Sokat fickándozott mellettem. Egyszer eluntam a dolgot. Jött a brazil támadás, szállt felénk a labda, s én a játékszert emberestül, mindenestül kivágtam a salakra. Pelé nagyot huppant, a földön maradt, s a sok tízezres közönség őrjöngésbe kezdett. Hirtelen elkapott a halálfélelem, attól tartottam, hogy valaki ott pisztolyt ránt, s keresztüllő. Le akartam szaladni a pályáról, de Rudi bácsi nem engedett. Később lecsillapodtak a kedélyek, noha Pelé király azon a meccsen már nem mehetett vissza a pályára. Egy szó, mint száz: „megúsztam”!
Még szerencse – mondhatnánk, hiszen közeledett az 1968-as mexikói olimpia, ahol Menczel oszlopos tagja volt az ötkarikás bajnokcsapatnak. A döntőben a bolgárok ellen a Fatér – Novák, Páncsics, Dunai L. – Noskó, Juhász I., Menczel, Szűcs – Fazekas, Dunai II., Nagy L. csapat játszott, de előtte Básti és Szalay is szerepelt.
Mintha ma történt volna! – emlékszik a nagy meccsre. – A finálében Bulgária legjobbjaival találkoztunk, és döntetlen esetén mindkét csapat aranyérmet kapott volna. A drága jó Lakat Karcsi bácsi a meccs előtti napon ötünket – engem, Novák Dezsőt, Páncsics Mikit, Szűcs Lajost és Fatér Karcsit – behívott, és határozottan közölte: „Nincs alku! Győzni kell!” Ilyen szellemben léptünk pályára, mégis a bolgárok szereztek vezetést. Az első félidő közepén szögletet rúgtunk, a labda a védőkről elém pattant, és 11 méterről a kapuba vágtam az egyenlítő gólunkat. Néhány perc múlva Dunai Anti vezetéshez juttatta csapatunkat. A bolgárok nem tudták elviselni a hátrányukat, így hármukat is kiállította a játékvezető. A második félidőben gyors ellentámadásokra játszottunk. Egyik alkalommal a kapunktól 20 méterre szereltem ellenfelemet, majd gyorsan előreíveltem a labdát Dunai Antinak, aki szinte besétált vele a kapuba. Néhány perc múlva a jobb oldalon cselezgettem, majd beadtam a labdát, amelyet Juhász Pista fejelt a hálóba, kialakítva a 4:1-es végeredményt.
A mieink megszerezték az olimpiai bajnoki címet!
- Azt a csodálatos, felemelő érzést, amikor ott álltam az olimpiai dobogó tetején, s hallgattam a Himnuszt, miközben kúszott fel hazánk zászlaja az árbocra, szavakkal nem lehet visszaadni – lelkendezik. – Elismerésként megkaptuk a Magyar Sportért Érdemérem arany fokozatát.
A lendület ezután is tovább tartott, a Vasas 1970-ben elnyerte a Közép-európai Kupát. Emberünk még 1972-ig vitézkedett a piros-kékek színeiben, majd 32 évesen átigazolt az Izzóhoz, ahol végül az élvonalba segítette a gárdát, ő azonban oda már nem követte társait, 36 évesen csendben visszavonult. Hosszú NB I-es pályafutása során összesen 279 meccsen szerepelt az élvonalban, 49 gólt lőtt, pedig a kivárások és a sérülések miatt csaknem két évet kihagyott.
A búcsúja után Menczel kiscsapatoknál, majd a Vasas serdülőknél edzősködött. A dereka azonban kevésbé bírta a terhelést, ezért 1994-ben leszázalékolták.
Az egykori kiváló játékos a nejétől már elvált, de van egy lánya, Tündike és egy fia, Gábor – az egykori Bonanza Banzai együttes sztárja –, akiket szeretettel emleget.
- Amikor Gábor fiam megszületett, aznap 2:0-ra legyőztük a Dózsát, s mind a két gólt én szereztem – mondja büszkén. – Ezt tartom életem legnagyszerűbb élményének.
Az egykori kiváló játékos a város közepén magasló garzonházban lakik. Szerényen él. A lakásban bármerre nézünk, mindenfelé egy eredményes pályafutás ereklyéit találhatjuk: serlegeket, zászlókat, jelvényeket, kitüntetéseket, bekeretezett képeket, s a Képes Sportok bekötött évfolyamait. A mai magyar labdarúgásról nincs jó véleménye.
- Már évtizedek óta csak a szócséplés folyik – zsörtölődik. – 1974-ben végeztem el a Testnevelési Főiskolát, s már akkor is arról beszéltünk, hogy a 10-12 éves gyerekek mellé olyan elhivatott edzőket kell alkalmazni, akik emellett a pályán be tudják mutatni a fiataloknak a játék mesterfogásait. Ettől azonban még messze állunk, s amíg nem így lesz, egy tapodtat sem haladunk előre, csak újabb 10-15 év telik el üres fecsegéssel.
Amikor a labdarúgásba áramló hatalmas pénzekről esik szó, bosszúsan legyint.
- Rosszkor születtünk – mondja. – Az akkori tudásommal most egy zsák pénzt kereshetnék. Amikor bekerültem a Stécébe, 200 forint kalóriapénzt, s a nagycsapatok ellen 600 forint prémiumot kaptunk. Az átlagnál jobban éltünk, de vagyonokat nem kerestünk. Ma viszont, aki egyeneset rúg a labdába, sokszoros milliomos lesz. No, de nem panaszkodom, örülök, hogy az állam az olimpiai bajnokokat most már tisztesen elismeri. Most szerényen eléldegélek, s nem lenne semmi gondom, ha nem kínlódnék a derekammal. Elég egy rossz mozdulat, és nem bírok kiegyenesedni.
Akad azért Menczel Ivánnak egy súlyos szívfájdalma: hiába ücsörgött 20 éves korától hosszú esztendőkön át a címeres mezes kispadján; hiába lépett pályára edzőmérkőzések sokaságán; hiába nyert olimpiai aranyérmet, egyetlen egyszer sem játszhatott a nagyválogatottban…
Balás Róbert