a nyakcsigolyája úgy roppan meg, mint az akasztott embernek. Ha egy centivel a másik irányba landol, akkor nagy valószínűséggel lesz egy kellemetlen sebesülése, ami inkább ciki lesz, mint maradandó.

De 1994-ben Virginiában Christopher Reeve, akit a világ leginkább Supermanként ismert a négy filmben alakított főszerepe után, pontosan úgy esett le a makacs lováról, hogy több életmentő műtétet kellett rajta végrehajtani, többször leállt a szíve a műtőasztalon, és soha többé nem állt a lábára.

Reeve, akit emberek milliói az egész világon azonosítottak azzal, hogyan kell kinéznie és viselkednie egy szuperhősnek, élete végéig képtelen volt saját erejéből lélegezni.

A sors furcsa fintora: az esés előtti utolsó filmjében egy kerekesszékbe kényszerült rendőrt alakított. Reeve a baleset után viszont még egy évtizedig élt, és a korábbi politikai kapcsolatait kihasználva lobbistaként és egy alapítvány fejeként dolgozott, miközben nevelte tovább a gyerekeit is.

A Super/Man: Christopher Reeve története című dokumentumfilm, ami a napokban debütált a Maxon, rövid, de méltó összefoglalója a színész szakmai és magánéletének, és nem mellesleg sokkal jobb főhajtás, mint amit a DC-univerzum ki tudott préselni magából tavaly, amikor a katasztrofális Villám-filmben számítógépes animációval újrateremtették pár másodpercre, lelketlen MI-műemberként.

Reeve az ideális változata annak, amit a közönség elvár egy szuperhősfilm főszereplőjétől: képzett színész, de a vonásai elnagyoltabbak egy átlagemberéinél; megnyerő, de van benne valami emberfeletti; a magánélete csak annyira problémás, hogy azt még a legnagyobb erkölcscsőszök is elnézhetik. Amikor az első Superman-filmben szerepelt, akkor pont ezek a kvalitásai voltak azok, amik miatt Richard Donner filmje akkora siker volt.

Addig kis túlzással élve a képregények adaptációi javarészt az Adam West-féle, ironikus-camp Batmant jelentették, Reeve viszont el tudta hitetni a közönséggel, hogy valóban repül, valóban képes felemelni autót, helikoptert, épületet, és valóban elég neki felvennie egy szemüveget, megváltoztatnia a hangját és a hátát görnyeszteni, és máris mindenki tudja, hogy ő Clark Kent is.

A színész elmondta az interjúkban, hogy amellett, hogy a repülés egy fizikai mutatvány, csak akkor lehet elhitetni, ha látják az ember szemében, hogy valóban megtörténik. És az idejétmúlt háttérvetítések és makettek ellenére ha belenézünk Christopher Reeve szemébe, akkor nincsen kérdés, hogy mire volt képes.

Ian Bonhôte és Peter Ettedgui (McQueen) filmje rengeteget épít a Reeve-ről korábban készült anyagokra, két dokumentumfilmre és a színész által felolvasott hangoskönyv-önéletrajzokra is.

Az újdonság az a sok interjú, amit a színész két különböző párkapcsolatából született gyerekeivel, illetve a színészkollégákkal, Jeff Danielsszel, Susan Sarandonnal, Glenn Close-zal készítettek. Bonhôte és Ettedgui szerencsére nem lineárisan mesélik el Reeve életét, nincsen ízléstelen feszültségkeltés a balesettel, ami itt már a tizedik percben megtörténik.

Ehelyett a színész életének releváns részeit akkor ismerjük meg, amikor a felépüléséhez elengedhetetlen, hogy tudjuk róluk.

Ahogy az akkori felesége, Dana Reeve kulcsmondatát is akkor ismerjük meg, amikor feltétlenül muszáj: „Te még te vagy, és szeretlek.” A dokumentumfilm szereplői szerint maga Reeve eljutott egy olyan pontra, amikor szerette volna, ha leveszik az életben tartó gépekről, a filmben elhangzik, hogy a színész anyja is ugyanezt gondolta. Dana Reeve volt az, aki tartotta a lelket Christopherben, aki saját bevallása szerint úgy élt, hogy bármelyik pillanatban meghalhatott volna akár attól is, hogy a lélegeztetőgépe egy percig hibásan működik.

Christopher Reeve 42 éves volt, amikor megtörtént a balesete. A lovaglásba egészen véletlenül Magyarországon szeretett bele, itt forgatta Keszthelyen, Nagycenken és Fertődön is az Anna Karenyina tévéfilmes változatát 1984-ben, ahol muszáj volt lóra ülnie.

Ráadásul úgy, hogy egész életében allergiás volt a lovakra, a lánya elmondása szerint hónapokig kellett antihisztaminokkal injekcióznia magát, hogy egyáltalán a forgatást el tudja viselni. A forgatást, amin – ahogy ebben a dokumentumfilmben elmeséli egy archív felvételen – a magyar lovasválogatott mellett kellett bizonyítania.

Az Anna Karenyina forgatásán szerette meg a lovaglást, de a versenyszellem nem akkor érintette meg: rendszeresen teniszezett, síelt, focizott, és a család elmondása szerint erősen kompetitív típus volt, még a saját gyerekeivel is. Bár saját bevallása szerint annyira nem keményen, mint amennyire ő érezte, hogy bizonyítania kell apjának, Franklin Reeve írónak.

Aki a családi legendárium szerint pezsgőt bontott, amikor meghallotta, hogy a fia megkapta a Superman főszerepét. Aztán kiderült, hogy azért, mert azt hitte, hogy a Man and Superman (Ember és felsőbbrendű ember) című G. B. Shaw-darabban fog játszani.

Reeve élete nem kifejezetten olyan, amiről sok titok létezik, inkább az a fajta sors, amire érdemes emlékeztetnünk magunkat újra és újra. Bőven ismert volt az, hogy a színész milyen jó barátságban volt Robin Williamsszel, akivel szobatársak voltak, és együtt jártak a Juilliard akadémiára színészetet tanulni. Williams a balesete után is segítette cimboráját, fontos szerepe volt abban, hogy Reeve személyesen meg tudott jelenni az Oscar-gálán, ahol hatalmas tapsvihar fogadta. A narrációként is használt hangoskönyvében a színész elmondja, hogy Williamsszel mindig is jókat tudtak beszélgetni, a titok az volt, hogy sosem került szóba sem az állapota, sem a szék, amiben ül.

Bár Reeve depresszióval és folyamatos, súlyos egészségügyi problémákkal küzdött, szakmailag próbálta ott folytatni, ahol a balesete előtt abbahagyta, de sem a rendezése, sem a későbbi szerepei nem maradtak meg annyira az utókor emlékezetében, mint a Superman.

Utolsó szerepében a Smallville című, Superman-témájú sorozatban bukkant fel egy epizódszerepben – még a halála előtt is az előtt tisztelgett, ami világszerte ismertté tette.

A Super/Man pedig előtte. Bár jó lett volna az első Supermant rendező Richard Donneren kívül mást is hallani arról, ahogy Reeve kvalitásairól beszél, hiszen felbukkant olyan filmekben is, mint a Napok romjai vagy az Elátkozottak faluja. A portréfilmben többször is elhangzik, hogy Reeve alapítványa mennyit tett azért, hogy a hasonló súlyos egészségi állapotban lévők már jobb életet élhessenek, de ezek az állítások nincsenek jobban kibontva – bár tény, hogy Barack Obama elnöksége alatt elfogadtak egy törvényt, amit a Reeve házaspárról neveztek el.

Mert Dana Reeve sorsa is hasonlóan kegyetlen volt.

Miután tíz évig ápolta és támogatta a férjét, az ő halála után tüdőrákkal diagnosztizálták. Tizenhét hónappal Christopher Reeve után Dana Reeve is meghalt. „Azóta egyedül vagyok” – mondja közös gyerekük, a már felnőtt és az amerikai kereskedelmi tévézésben műsorvezetőként dolgozó Will Reeve. Amíg ilyen filmek készülnek, addig a szülei még egy kicsit vele vannak.

Lépjen be a csoportba és szóljon hozzá ön is - csoporttagként mondja el véleményét!
InfoNógrád híportál csoport / SALGÓTARJÁN24

https://www.facebook.com/groups/infonograd/

(Források, fotók: ar.inspiredpencil / telex -Klág Dávid / alamy / wegotthiscovered / colombo's art)