A csata elsöprő oszmán győzelemmel zárult, emiatt a későbbi történetírásunk úgy emlegette mint „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”.

A mohácsi csata 1526. augusztus 29-én zajlott le Mohács környékén, a II. Lajos király vezette Magyar Királyság és az I. Szulejmán szultán vezette Oszmán Birodalom hadai között.

A vereség okai és jelentősége a mai napig éles viták tárgya. Egyesek szerint a vereség okai a széthúzó magyar nemesség és Szapolyai János, a későbbi I. János király szándékos késlekedése, míg mások szerint azon körülmények között az akkori világ legnagyobb haderejével rendelkező Oszmán Birodalommal szemben esélye sem lett volna a győzelemre egyetlen európai államalakulatnak, így Magyarországnak sem.

A mohácsi csata (korabeli török miniatúra)

Így történt -Brodarics István históriája a mohácsi vészről:

"Amint a támadásra jelt adtak, az első csatarendben állók hevesen összecsaptak az ellenséggel; elsütötték összes ágyúikat. A támadás nem sok kárt okozott az ellenségben, bár sokkal hevesebb volt, mintsem katonáink számától várni lehetett volna; az ellenség részéről többen estek el, mint a mi részünkről.

Végre is az ellenség vitézül küzdő katonáink elől hátrálni kezdett, vagy azért, mert a mieink támadása visszaszorította őt, vagy azért, hogy közelebb csaljon bennünket ahhoz a helyhez, a hol ágyúi voltak felállítva.

Ekkor sebes vágtatva érkezett a királyhoz Báthory András és jelentette, hogy az ellenség meghátrált, s miénk a győzelem; előre kell nyomulni, s támogatni kell az ellenséget üldöző csapatokat.

Erre árkon-bokron át mi is előre siettünk, s mikor arra a helyre értünk, a hol kevéssel előbb folyt a harcz, ott láttuk a mieink közül sokaknak, az ellenség közül még többnek a holttestét a mezőn szerteszét heverni; némelyek még életben voltak, s még leheltek.

Vitézeink még mindig keményen helyt álltak, s hősiesen küzdöttek az ellenséggel. Mig azonban a király csatarendje nagy sietséggel nyomult előre, már a mennyire a pánczélosokkal sietni lehetett, a jobb szárny hátrálni kezdett és sokan futásnak eredtek erről a szárnyról; azt hiszem, az ellenség ágyúi rémíthették meg őket, a melyek csak akkor kezdtek működni.

Ez a körülmény, s azon kívül a gyors tüzelés - a lövegek már nekünk is, a kik a király mellett voltunk, fejünk fölött röpködtek, - nagy rémületet keltett mindenkiben. (…)

Bár a király serege, mint mondottuk, erősen megzavarodott s futásnak eredt, még azután is tovább folyt a harcz, de már nem azon a széles síkságon, hanem közvetlenül az ágyúk előtt; ezek már annyira közel voltak hozzánk, hogy alig tíz lépésnyi távolság választott el bennünket tőlük.

Ekkor azután nemcsak a rémület, hanem az ágyúk füstje következtében is, a mely mindent betöltött s a látást is akadályozta, a sereg nagy része kénytelen volt az említett mocsarak mellett elterülő völgybe ereszkedni, mig a többiek vitézül küzdöttek tovább az ágyúk előtt.

Mikor azonban azok, a kik a völgybe húzódtak, ismét visszatértek s harczolni kezdtek, az ágyúzás és a füst annyira elviselhetetlenné vált, hogy a sereg nagy része futásnak eredt, s az ágyúkkal harczolók is kénytelenek voltak menekülni.

Egytől-egyig mindenki futásban keresett tehát menedéket; futott, ki merre látott, jobbára azokon a helyeken át, a melyeken az imént győzelmet remélve jöttünk, s a tábor helyén keresztül, a melyet az ellenség annyira feldúlt és elpusztított, hogy csak romjai maradtak; szerteszéjjel hevertek azok holttestei, a kik a táborban maradtak vissza.

Mikor az ellenség futásunkat látta, azt hitte, hogy ez csak cselből történik, ezért, vagy talán mert a harcz kifárasztotta őket, sokáig csatarendben maradtak, s az éj sötétjének leszállta előtt tartózkodtak az üldözéstől."

Az ország Mohács utáni két részre szakadása és megosztottsága a töröknek nagyon kedvezett, sőt érdeke volt.

A török hatalom tisztán látta, hogy a megosztott magyar politikai elit, sőt a polgárháborús állapotok csak kedveznek az oszmán hódításnak. Számos korabeli török forrásból kiolvasható, hogy ekkor úgy tekintettek Magyarországra, amelynek helyzetét és erejét tulajdonképpen már nem is kell figyelembe venniük, hiszen az egykor erős "védőbástya" leomlott.

A szultán pedig folyamatosan bővítette hódításait. Amikor a két király Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János közeledni kezdtek egymáshoz, akkor a török uralkodó veszélyben érezte az addig elért eredményeit és gyorsan döntött. 1541-ben a mohácsi vész tizenötödik évfordulóján elfoglalta Buda városát és e székhellyel török tartománnyá tette az ország középső területeit. Az ország három részre szakadásával betetőződött a középkori Magyar Királyság tragédiája és bukása.

Brodarics István históriája a mohácsi vészről. De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohatz verissima. Bp. 1976².

_ _ _ _ _