A helyszínen megtalálták a házilag szerkesztett pokolgépet és egy levelet, amely a kommunistákra terelte a gyanút.Ennek következtében statáriumot, vagyis rögtönítélő bíróságot vezetett be 1932 októberéig.

„Munkások, nincsen jogotok, hát majd mi kieszközöljük a kapitalistákkal szemben…”
(Részlet Matuska Szilveszternek a helyszínen hagyott leveléből)

A 22 áldozatot követelő terrortámadást Károlyi Gyula kormánya a kommunisták számlájára írta és miután – a robbantás ürügyén – statáriumot hirdetett, hajtóvadászatot is indított az illegális párt ellen.

Noha magáról a hírhedt eseményről mindenki hallott már, Matuska Szilveszter személye, vagy akár a robbantás számos részlete mindmáig homályba burkolózik. A történteket dióhéjban úgy összegezhetjük, hogy a később őrültnek nyilvánított, ekkoriban Bécsben élő férfi szeptember 13-án, közvetlenül éjfél után egy ekrazittal töltött pokolgépet rögzített a biatorbágyi viadukthoz, és amikor az osztrák fővárosba tartó nemzetközi gyorsvonat áthaladt a hídon, felrobbantotta a szerkezetet.

Bár a mozdony vezetője a szerelvények kisiklása után megpróbált megállni, egyetlen kocsi kivételével az egész vonat a mélybe zuhant; a merénylet összesen 22 ember életét követelte.

Ismeretes, hogy a pokolgép mellett az ügyet kivizsgáló hatóságok egy levelet is találtak, melynek tartalma alapján a rendőrség úgy vélte, a terrortámadás egy nagyobb, kelet-európai kommunista összeesküvés része lehet. Nyilván annyiban érdekük is volt ezt hinni, hogy – a statárium bevezetésével – hajtóvadászatot indíthattak az illegális szélsőbaloldali párt ellen, de az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy ennek – kezdetben legalábbis – racionális oka is volt.

A nyomozó szervek fejében ugyanakkor hamarosan szöget ütött, hogy – azzal az eltéréssel, hogy nyugaton látszólag nemzetiszocialista indíttatású támadásokat hajtottak végre – a biatorbágyi eset igencsak hasonlított a korábbi ausztriai és németországi merényletekhez.

Az osztrák és magyar igazságszolgáltatás közreműködésének köszönhetően 1931 októberében kézre is kerítették a Bécsben élő – és a baleset helyszínéről már ismerős – Matuska Szilvesztert, aki elfogása után mindhárom támadást magára vállalta. Jóllehet, ezzel a nyomozás lezárult, a statárium egészen 1932 októberéig érvényben maradt, a hajtóvadászat pedig számos kommunista életét követelte.

Matuska Szilveszterről mára elsősorban az őrült magányos terrorista képe maradt fenn, pedig felsorolni is nehéz, hogy a férfi az évtizedek során hányféle vállalkozásba fogott: mint önkéntes honvéd a világháború során főhadnagyi rangig jutott, később pedig kereskedelemmel és ingatlanspekulációval próbált vagyont szerezni. Matuska aztán a világválság kirobbanásakor – a kétes ügyletei miatt indított perek és felesége betegsége miatt – tönkrement, találmányaival pedig– melyek között egy biztonságos közlekedést segítő vasúti lámpa is volt – nem tudott elég pénzt szerezni.

Vélhetően elkeseredésében fogott bele a robbantássorozatba, de motivációjára sohasem derült fény, ugyanis a bírósági eljárás alatt megpróbálta magát őrültnek tettetni – úgy is maradt meg a köztudatban, mint egy magányos, háborodott terrorista.

Ezzel a kifogással Matuska Ausztriában nagyobb sikert aratott, hiszen ott mindössze hat év börtönt kapott, Magyarországon azonban halálra, majd életfogytiglani fogságra ítélték. Büntetését a váci fegyházban kellett letöltenie. A terrorista végül csak 1944 végéig maradt az intézményben, ugyanis a szovjet csapatok érkezésekor sikerült kereket oldania, további élete éppen olyan rejtélyes volt, mint a robbantás egyes részletei.

Ahogy azt a hasonló eseményeknél megszokhattuk, idővel a biatorbágyi viadukt felrobbantásának ügyében is előkerültek az összeesküvés-elméletek, melyek főleg azt firtatták, hogy a kisiklott vonatra miért nem árusítottak első osztályú jegyeket, illetve, hogy Matuska hogyan boldogult egyedül a 2 méter magas pokolgéppel.

Ezekre a kérdésekre máig nem sikerült találni, ugyanakkor arra sincs bizonyíték, amit a kommunista propaganda állított, tudniillik hogy a férfit „Horthyék” bízták meg a terrorcselekménnyel, hogy így számoljanak le az illegalitásba kényszerített párttal. Ezt az állítást az sem igazolja, hogy Károlyi Gyula kormánya a későbbiekben valóban felhasználta a robbantást saját politikai céljaira.