Fotó: Fortepan / Gothár Péter

Volt idő, amikor idehaza az utazás nem alapvetés, hanem kiváltság volt, amikor a nyugati határ átlépése sokak számára puszta álom maradt, amikor a rendszer nem szerette volna, hogy tátott szájjal térjünk haza az imperialistának mondott országokból.

Az 1960-as években mindössze egy maroknyi embernek volt engedélyezett a külföldi utazás: politikusok, sportolók és művészek előtt nyíltak fel a határsorompók, persze, kizárólag alapos átvizsgálást követően. Idegen földre ugyanis csak a politikailag megbízható személyek léphettek.

A pártvezetés élesen elhatárolta a keleti (baráti), illetve a nyugati (hanyatló imperialista) világokba történő utazásokat.

1972-ben olvadni kezdett a jég, a keleti szocialista országokba a felső vezetés korlátozások nélkül engedélyezte a kiutazásokat.

Nyugatra az 1960-as, 70-es, de még a 80-as évek elején is csak igen nagy nehézségek árán lehetett kiutazni. Ez kétféleképpen történhetett.Vagy egy nyugaton élő rokon hivatalos, hitelesített meghívólevele alapján, vagy az úgynevezett kék útlevéllel, amit átlag polgárnak tulajdonképpen nem is állított ki a hatóság.

Akinek mégis sikerült megszereznie a fenti két okmány egyikét, az meghívólevéllel évente egyszer, míg a kékszínű turista útlevéllel háromévente egyszer utazhatott nyugatra. Már abban az esetben, ha az úthoz a munkahelyi szakszervezet vagy egy felsőbb testület is hozzájárult.

1987. november 27. Az Elnöki Tanács jóváhagyja azt az előterjesztést, amely szerint január 1-jétől a magyar állampolgárok világútlevelet kapnak.

Magyar ember menni Mariahilfer -Ez volt a "HURRÁ IDŐSZAK"

Megszületett az új útlevélrendelet 1987-ben így szabadabban lehetett utazni. Hatálybalépését követően meg is indultak a tömegek Nyugat felé. Hűtők kerültek a Trabantok tetejére, tévék a Daciákba. Mai szemmel nézve hihetetlen időszak volt.

Gorenje-turizmusnak hívták, pedig inkább illett volna a Grundig-turizmus kifejezés arra az ausztriai bevásárlórohamra, amit a nyugati országokba is érvényes úgynevezett világútlevél bevezetése pörgetett fel.

Magyar buszos turisták várják a hazaindulást Bécsben. A kép 1988-ban készült.

Töltött káposzta a kesztyűtartóban, kétkazettás magnó a Nagyi ölében, itt egy Grundig, ott egy kis hazai, fent meg az elmaradhatatlan Gorenje, az örök jólét biztosítéka.

1988-ban ugyanis 210 ezer videomagnót hoztak be Magyarországra, miközben belföldön alig 14 ezret vásároltak belőlük, ezzel szemben a jelenség nevét adó fagyasztóládából 45 ezer érkezett, míg idehaza 180 ezret vásároltak.

A Mariahilfer strasse az álmok netovábbja volt akkoriban.

Ma már kissé érthetetlen, miért pont fagyasztóládával tértek haza honfitársaink, s miért nem inkább Commodore 64 számítógéppel?

Úgy tűnik, a fagyasztóláda a változások időszakában, a bizonytalanságban a jövőbelátást is megtestesítette: aki ugyanis a fagyasztóládában elég olcsó szezonális zöldséget, gyümölcsöt tett el, bebiztosította magát: jöhet bármilyen világ, lesz ennivaló”

A Gorenje-karaván a magyar határhoz ért.

A sajtó október 28-án számolt be arról, hogy az Elnöki Tanács előző napi ülésén megszületett törvényerejű rendelet szerint 1988. január 1-jétől az "útlevél a világ összes országába többszöri beutazásra jogosít".

Az év első öt munkanapján több mint 24 ezer kérelmet adtak be, az év közepéig pedig másfél milliónál is több úti okmányt adtak ki.

A kiutazáshoz nemcsak útlevéllel, hanem valutával is rendelkezni kellett - 1988-ban legalább 60 dollárnak megfelelő 3 ezer forinttal.

Sokan emiatt készítették el idős, szinte mozgásképtelen szüleik útlevelét is, hogy a hátsó ülésre betuszkolt mamával-papával együtt azok valutakeretét is magukkal vihessék.

Az 1988-as kiutazási láz november 7-én tetőzött, a bucsui határátkelőtől például az onnan 12 kilométerre fekvő Szombathelyig állt a kocsisor. Az abszolút rekordot egy másik szocialista főünnepen, 1989. április 4-én állították fel, amikor becslések szerint félmillió magyar járt - a Híradó szerint "kétnapos video- és hűtőláda-fesztiválon" - Ausztriában.

A sógorokhoz látogatók és ott 24 óránál rövidebb időt töltők száma az 1987-es 177 ezerről a következő évben megháromszorozódott, és osztrák becslések szerint 50 milliárd forintnyi schillinget költöttek "Nickeldorf és Bécs között", már-már az ország fizetőképességét veszélyeztetve.

Ha tatszett a cikk, ossza meg kedvenc Facebook csoportjában, vagy saját oldalán!