2004 július 1-én meghalt MARLON BRANDO Oscar-díjas amerikai színész, filmrendező

Ötvenöt esztendős volt, és jókora túlsúllyal küzdött. Francis Ford Coppola, a neves rendező a fejét csóválta, amikor megjelent a forgatáson. Nyúzottnak tűnt, és rosszkedvűnek. S többször is mondta: igazából nem érdekli már őt ez az egész. Mégis elvállalta a megbomlott elméjű ezredes szerepét az Apokalipszis most című filmben. Brando egyszerre volt ijesztő és zseniális. Vétek lett volna kihagyni a filmből. Ezt Coppola is pontosan tudta, hiszen együtt alkották meg néhány évvel korábban minden idők egyik legjobb filmjét, a Keresztapát.

Nehéz távolságtartó módon írni Marlon Brando életéről. Beszippantja az embert a karaktere, a vadsága, ami mindig is jellemezte őt. Különc, írhatnánk róla, de ez vele kapcsolatban nem jelentene semmit. Válogathatott és lubickolhatott a szerepekben. A megszámlálhatatlan karakter megformálásában. Neki nem mondhatta meg senki, hogy mi a jó, mi a helyes.

Rá nem vonatkoztak a szabályok, öntörvényű emberként habzsolta az élet nevű habostortát. Az édesanyja színész volt, aki annak idején még Henry Fondát is tanította erre a gyönyörű mesterségre. Brando apja Nebraskában készített mezőgazdasági szerszámokat, hogy aztán némi haszonért eladja őket. Megéltek belőle, és a családfő fejében folyamatosan az járt, hogy a fia majd tovább viszi az ő mesterségét, és ugyanúgy kétkezi, becsületes munkásként éli majd le az életét. Jókorát tévedett. Marlon ugyanis túlságosan is jóképű volt ahhoz, hogy egy félhomályba burkolódzó üzemben gyártsa az alkatrészeket. De nem csak a külseje volt különleges: a fejében is világmegváltó gondolatok cikáztak.

Az apja végül katonai akadémiára küldte a fiát, hogy ott majd rendet, fegyelmet tanul. Marlon azonban addig-addig mesterkedett, addig kereste a balhét, amíg kirúgták. Leszerelt és meg sem állt New Yorkig, ahol a híres Actors stúdióba jelentkezett, azzal az eltökélt szándékkal, hogy színész lesz belőle. Elia Kazan és Stella Adler tanítványa lett, utóbbi sok-sok évvel később is lenyűgözve beszélt a váratlanul felbukkant és rá is óriási hatást gyakorló fiatalemberről: „Nem tanítottam neki semmit. Csak feltártam előtte a gondolkodás, az érzékelés, a tapasztalás lehetőségeit. Megnyitottam előtte a kapukat és többé nem volt rám szüksége…”

Az ifjú szépfiú pedig szép sorban átsétált a kapukon.

Már 1947-ben a Broadway-n játszott, Tennessee Williams, A vágy villamosa című darabjában, és imádták a kritikusok. Hát még a nézők. Nem véletlen, hogy négy esztendővel később a filmváltozatban is Marlon Brando játszotta a főszerepet. Akkor már különleges tehetségként írtak róla. Volt benne valami megmagyarázhatatlan dac a világgal szemben. Mintha épp neki szánták volna A vad című, motoros filmet, amelyben volt egy korszakos mondata, amelyet nem csak a saját generációja tett magáévá: „Mi ellen lázadsz, Johnny?, Mi ellen lehet?” Akkor már az övé volt az aranyszobrocska, amelyet az 1954-es, A rakparton című filmben nyújtott alakításáért kapott. A hatvanas években már érett, profi színészként nyilatkozott, mégsem írhatjuk róla, hogy lehiggadt volna. Marlon Brando soha nem higgadt le. Vitte őt az élni vágyás, egyik kalandból a másikba. Aztán megnősült. Igaz, első feleségétől hamar elvált, aztán egy mexikói színésznő lett a második hitvese, ám őt is otthagyta, merthogy az Apokalipszis most című film forgatása során megismerkedett egy tahiti nővel és ő lett a harmadik felesége, aki mellett – tőle szokatlan módon – tíz évet húzott le.

Negyvenhét esztendős volt, amikor megformálta Don Vito Corleone szerepét. 1972-t írtunk. Addigra Brando néhány csalódást is elkönyvelhetett.

Több filmszereppel is mellé lőtt, s sokan már kezdték leírni. Csakhogy Mario Puzo zseniális regénye, amelyből filmforgatókönyv készült, mindent megváltoztatott. Pedig Brando nem volt lelkes az elején. Elolvasta a könyvet, megköszönte a rendezőnek, Coppolának az invitálást, aztán azt mondta, nincs hozzá kedve. Végül mégis elfogadta a szerepet, s olyannyira belelkesedett, hogy otthon már úgy próbált, hogy papírzsebkendőket tömött a szájába jobbra is, balra is, aztán kisminkelte magát a tükör előtt és úgy próbálta megszólaltatni a maffiavezért – a keresztapát. Marlon Brando ezzel az újabb Oscart jelentő szereppel gyakorlatilag újjászületett. S hogy milyen hatással volt Hollywoodra, arra tökéletesen jellemző, hogy olyan, akkor fiatal klasszisok, mint Al Pacino és Jack Nicholson is Brandót tartották első számú példaképüknek. Mi több, Nicholson azt mondta, ha Brando egyszer meghal, akkor mindenki eggyel feljebb léphet a ranglistán Hollywoodban…

Az Apokalipszis most című filmben is remekelt.
Amikor 1979-ben az Apokalipszis most-ot forgatták, Brando nem volt hajlandó megtanulni a szöveget, így a stábtagok tartottak magasba egy táblát a mondandójával. De ez is belefért, mert Brando zseniálisat alkotott. Robert Duvall, akivel a Keresztapa után ebben a filmben is együtt játszott, azt mondta róla: „Ő tényleg keresztapa volt azoknak a fiatal színészeknek, akik a hetvenes években bukkantak fel, de még a mai, új generációnak is ő a legnagyobb.”

Persze Marlon Brando életét sem kerülték el a tragédiák.

A fiát, Christiant gyilkosság miatt tíz év börtönre ítélték, a lánya, Cheyenne pedig 1995-ben, mindössze 25 esztendősen öngyilkos lett. Brando 81 esztendőt kapott a sorstól. A hamvait a végakarata szerint összekeverték a legjobb barátja, az 1973-ban elhunyt Wally Cox hamvaival és így szórták szét a sivatagban. Marlon Brando ma lenne 99 éves. Bár 2004 óta nincs közöttünk, keresztapaként kétszáz év múlva is velünk lesz.

Nyugodjon békében!