Kölcsey Ferenc 1790 augusztus 8-án született Sződemeter faluban.

Félénk viselkedése, mélabús természete, egyre jobban fokozódó olvasókedve elkülönítették diáktársaitól. A szomorúságra elég oka volt: még mint kisgyermek himlőbe esett s bal szemére megvakult.

1823 januárjában a szatmárcsekei Kölcsey-birtokon megszületett egy ragyogó alkotás: a komoly, csendes szavú reformpolitikus befejezte azt a művét, mely később magyar nemzeti identitásunk jelképverse lett. A Himnusz szövegén megszáradt a tinta, s noha csak évekkel később látott napvilágot, a gondos keltezésnek hála az utókor 1989 óta január 22-én, a Himnusz születésnapján ünnepelheti a magyar kultúra napját.

Kölcseyről két híres képmás maradt fent. Az egyik Anton Einsle olajfestménye, a másik az e portré alapján készült metszet, amit Johann Ender készített. Ami érdekesség, hogy egyik mű sem jól ábrázolja Kölcseyt, ugyanis mind a két képmáson a jobb szeme világtalan. Ez amiatt érdekes, mivel a vele foglalkozó tanulmányokban hol azt olvashatjuk, hogy gyermekkori himlő miatt bal szemére megvakult, hol pedig azt, hogy ugyanezen betegség jobb szeme világát vette el.

A szekunder szakirodalmak sokat foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy az irodalomtörténetben mikor és hogyan „vándorolt át” egyik szeméről a másikra a betegség. Pontos választ erre nehéz találni, az egyik feltételezés szerint ennek oka egy egyszerű tévedés, egy pontatlan visszaemlékezés. Valamint a Kölcseyről készült képmások legtöbbjéről is ép, bal szemével néz ránk a költő, így az az álláspont honosodott meg, hogy jobb szeme hibás.

Kölcsey életében a szerelem kérdést is titkok övezik. A költő, főleg fiatalon, húszas éveiben, igen sok szerelmes verset írt, ám soha nem volt a verseknek ismert címzettje.

Köztudottan jó barátságban volt Szemere Pállal, együtt írták a Felelet a Mondolatra című művet. Sok időt töltött barátjával, akkor is, amikor az később megházasodott, sőt, Szemere feleségével is jó kapcsolatot ápolt.

Levelezésük megmaradt az utókor számára. Ezekben, főleg ami Kölcseyt illeti, sok érdekességre lehet bukkanni. Igaz ugyan, hogy a 19. században mást jelentett a férfi barátság, mint ma, azonban az még a romantika korában is kirívó volt, hogy egy férfi egy másikat szerelmeként, édeseként szólítson meg.

A levelek, és a címezetlen szerelmes versek nem feltétlenül azt jelentik, hogy Kölcsey homoszexuális volt, de az szinte bizonyossággal állítható, hogy gyengéd, szerelmes érzelmeket táplált egy férfi irányába, és ez a mély szeretet egész életét végigkísérte.

Szemere Pál

Az irodalomtörténet három álláspontot tart elképzelhetőnek:

- Kölcsey Szemere Pálba volt szerelmes
- Kölcsey Szemere Krisztinába volt szerelmes, aki Szemere Pál távoli rokona, későbbi felesége volt
- Kölcsey senkibe nem volt szerelmes, verseit a szerelem ideájához írta

Kölcsey Ferenc élete talányokkal, megválaszolatlan kérdésekkel és bizonytalanságokkal teljes. De nem csak az élete. Halálának okát és körülményeit sokat kutatták. Sőt! Egyes feltételezések szerint nem is akkor halt meg, amikorra datálva lett az időpont.

Kölcsey negyvennyolc évesen, váratlanul halt meg, országos megdöbbenést keltve. A temetést szokatlan gyorsasággal, halálnak másnapján megtartották. A hatalom hívei megkönnyebbültek, hiszen Kölcsey taktikus politikus volt, akin nem találtak fogást, annak ellenére sem, hogy az akkoriban letartóztatott Kossuth, és a perbe fogott Wesselényi elvei azonosak voltak a költőével.

A hirtelen halál, a gyors temetés gyanút keltett az emberekben, a halálozási körülményekről szóló, különböző történetek sokáig fennmaradtak.

Vajda Viktor, Kölcsey első életrajzírója, például említést tesz egy levélről, aminek elolvasása után a költő (aki már betegeskedett), hirtelen rosszabbul lett. Konkrétumot nem ír, de finoman arra utal, hogy a „hatalomnak” igen jól jött a költő halála.

A gyanakvás nem múlt el. Az 1900-as években is készítettek még gyűjtéseket, amik szerint a halálakor Kölcsey környezetében élők között sokáig történetek, legendák, anekdoták keringtek a költő utolsó napjairól, halála körülményeiről. Egyesek szerint a költő temetése után német katonák felásták a sírt, iratokat kerestek. De a sír megbolygatása magyarázható még azzal is, a legendák szerint, nem hitték el, hogy Kölcsey valóban meghalt. Az a hír járta, hogy titokban, az éjszaka leple alatt, feltételezhetőleg, a hatalom emberei szekérre tették és fogságba hurcolták, ahonnan soha nem térhetett haza. A koporsó pedig üresen lett a sírba temetve. Az ilyen, és ehhez hasonló történetek sokféle változatban keringtek még sok-sok évig.

1938-ban exhumálták a sírt, a folyamatot végig dokumentálva. Ezen adatok szerint a talajvíz szivárgása hatalmas károkat okozott, a koporsó fája elrothadt, több csont elcsúszott, egy részük teljesen eltemetődött

A koponyáját azonban sikerült megtalálni, ám kérdéses, hogy ilyen körülmények mellett hogyan lehetet azonosítani a földi maradványokat. Teljes bizonyosságot a két szemüreg hozott, ugyanis a szakértők azt állapították meg, hogy a jobb szemüreg kisebb volt, mint a bal, ami egyértelmű bizonyíték Kölcsey világtalan szemére.

A csekei sírban valóban Kölcsey Ferenc pihent, de halálának körülményeire, váratlanságára, a gyors temetésre azonban nem kaptunk magyarázatot. Az erről szóló történetek még bizonyosan terjednek, alakulnak és tovább szövődnek az irodalom és a történelem későbbi koraiban is.