- ezen két név alatt valójában több ideig működött a vállalat, mint a Salgótarjáni Kohászati Üzemek néven. Igen, a társaság története 1868 augusztus 21-22-ig nyúlik vissza – ekkor alapították -, de a környék vasipara még korábbi időkre vezethető vissza.

Az alapítást Budapesten ejtették meg, hiszen a részvényesek felvidéki nagybirtokosok, pesti vas-nagykereskedők, illetve bankárok voltak.

A földbirtokosok kisebb vasércbányákkal, és faszenes kohókkal rendelkezett, de az itt előállított nyersvas gyakran nem hozott nyereséget a tulajdonosoknak, ezért vetődött fel a gondolat, hogy egy nagyobb vasfinomítót kell létrehozni, méghozzá meleg hengerművel.

A bankárok nyilván a szükséges tőke előteremtésében játszottak szerepet, míg a vas-kereskedők az értékesítési oldalon kifejtett tevékenységüket tudták beletenni a cégbe. De ezek még mind nem lettek volna elegendőek a sikerhez! Rendkívüli jelentősége volt annak is, hogy hol létesítik a gyárat!

A választás Tarján községtől északra esett, ahol a Salgó-patak völgyében megvásárolták az építendő gyár telkét, és Salgó, Vecseklő és Eresztvény térségében szénbányászási jogot szereztek.

Miért éppen erre a helyre esett a választás? Nos, a Felvidék és a szénmezők közelsége alapvető fontosságú volt, de legalább ennyire fontos volt az a tény, hogy akkoriban már kiépített vasútvonal kötötte össze az építendő gyárat Budapesttel! Hogy mennyire nem késlekedtek, amikor már rendelkezésre állt a vasút, jól mutatja, hogy a vonal Tarjánig 1867 május 9.-én nyílt meg, a gyárat pedig nem egészen két évvel később, 1869 tavaszán kezdték építeni!

Mennyire volt fontos a vasút? Nos, akkoriban a nagymennyiségű áruszállítás egyetlen megoldása a vasút volt, amit az is kiválóan példáz, hogy – bár évtizedekkel később – a hasonló tulajdonosi körrel rendelkező Salgótarjáni Kőszénbányák Rt. Budapest már akkor is frekventált részén épített központjának egy palotát. Tehát az üzlet igencsak jól ment!

De vissza Tarjánba! A másfél éves építés után az üzemszerű munka 1870 őszén kezdődött el a gyárban. A kavaróműben vasfinomítással, míg a meleghengerműben kész gyártmányok előállításával foglalkoztak. 1870 és 1871 között megépült a gyár javító műhelye is, ahol a termeléshez szükséges szerszámokat és gépalkatrészeket gyártották, illetve javították.

1869-ben elkészítették a Salgó-Tarjáni állomástól a vasfinomítóig a MÁV normál nyomtávú szárnyvonal tervét, és azt 1870-ben kivitelezték.

A javító műhelyben kialakítottak egy öntödét is, ahol elsősorban a meleghengermű hengereit készítették, de volt sok más öntödei termékük is. A kész gyártmányok a következők voltak: négyzet, lapos- és körszelvényű rúdvasak, különböző szerkezeti idomvasak, szög-, T-, Z- vasak, U és I vasgerendák, 250 mm gerincmagasságig.

Akkoriban a kemencék még közvetlen széntüzelésűek voltak, ami a termékminőség ingadozásához vezetett, és a megtermelt mennyiségre is negatívan hatott.

Ugyanakkor a fűtött kemencék füstjárataiba épített hőcserélők segítségével termelték meg a gőzgépek hajtásához szükséges gőzenergiát. A szükséges szenet akkoriban a Salgó-bányatelepről szállították a gyárba, ami 200 méterrel magasabban volt, így a közel 6 kilométeres útvonalon három siklópályát építettek ki, a vízszintes szakaszokon pedig lóvontatást alkalmaztak.

A gyár a kezdeti nehézségek után sikeres lett, amit az is mutat, hogy az 1876-77-es üzleti években már osztalékot is fizetett.

Fontos tudni, hogy a gyár termékeinek hozzávetőleg negyedét már akkoriban is exportra gyártotta, így a Balkán országaiba, Olaszországba, valamint Ausztriába is szállítottak, sőt, a közel-keleti országokba is eljutottak!

Ekkoriban a termelés volumene 14.000 tonna körül volt, de ez folyamatosan növekedett, így egyre több szénre is szükség volt. Igen ám, de a fent említett kezdetleges sikló-berendezések már nem bírták a tempót… Ezért abban az időben igencsak korszerű megoldásra tértek át:

1881-ben gőzüzemű fogaskerekű vasutat építettek, amely közel 80 éven át volt üzemben.

Salgó-Tarján – 1881

1879-ben bevezették a szekértengely gyártást, a meleghengerlésnél hulladékszámba menő bugavégekből, amit már rövidségük miatt hengerlésre nem tudtak felhasználni. Ez nem tűnik ugyan nagy változásnak, de a gyártás alapja a kovácsoló műhely volt, ami a későbbiekben komoly tényezővé fejlődő gazdasági szerárugyárrá (szeráru: a mezőgazdaságban használt kéziszerszámoknak acélból készült része) nőtte ki magát.

Mint láthattuk, a termelés olyan szintre ért, hogy abból mér exportra is jutott, ugyanakkor a gyár vezetői észrevették, hogy a hidegen alakított drótot és szöget, külföldről szerzi be az ország. Nem sokat késlekedtek, 1881-ben berendezték a huzal és szeggyárat, ami még egy járulékos előnyt is hozott: a meleghengermű drótsorát állandóan járatták, ami gazdaságosabbá tette a termelést.

A szekértengely gyártása, valamint a huzal és szeggyártás már része volt annak a folyamatnak, ami a nehézkohászatról a könnyűkohászat és a hidegalakítás irányába történő elmozdulást jelentette a gyár életében.

Azzal együtt azonban, hogy jól ment az üzlet, és immár a termékpaletta is kellően széles volt, a vállalat még mindig küzdött bizonyos nehézségekkel; nem volt saját vasércbányájuk, és nyersvasat gyártó kohójuk sem… Ez pedig annyit tett, hogy a két termék ár-ingadozásainak erősen kitett volt a vállalat.

Ekkor vetődött fel az egyébként más érdekközösséghez tartozó Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület és a Salgó-Tarjáni Vasfinomító Társulat egyesülése.

Érdekes látni, hogy már akkoriban is szinte minden a mennyiségről szólt a vasgyártásban. Ha megvolt a megfelelő technológia, akkor már „csak” a mennyiségen múlt a siker. A Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület már önmagában is egyesülések sorozataként jött létre, de még mindig nem volt elég nagy, ahogy a tarjáni vállalat sem.

Több éves tárgyalások után végül 1881 március 21.-én a két vállalat egyesült. Ezzel létrejött a Rimamurány-Salgó-Tarjáni Vasmű Részvény Társaság, népszerű nevén a Rima.

A nagy közös vállalatban a koncentrációt tűzték ki feladatul, ami leginkább abban testesült meg, hogy a nehézkohászat munkafolyamatait egy helyre összpontosítsák. Erre pedig az ózdi térség volt alkalmasabb, hiszen nagy szabad területtel rendelkezett, azonkívül a szén-, vasérc-, mészkőbányák és az erdőbirtokok közelsége miatt is.

Igen ám, de abban nem született döntés, hogy milyen technológiát alkalmazzanak! Ezen a ponton a vállalat vezetése a koncentrációval mintha kissé ellenkező döntést hoztak volna: Salgótarjánban egy Thomas- és Ózdon egy Martin folytacélművet létesítettek. De ennek oka nem az elvek feladása volt, hanem az óvatosság – tudták, a helyes technológia megválasztásától függ a társaság jövőbeli életképessége!

A két telep üzemeltetés alatti megfigyelései alapján tervezték véglegesen eldönteni, hogy a későbbiekben melyik folytacélgyártási módszert fogják Ózdon bevezetni.

Zagyvapálfalva (1961-től Salgótarján része): a községháza 1928-ban és 2011-ben – az épületet már lebontották.

Salgótarjánban 1889 folyamán bevezették a Thomas-féle eljárás szerinti folytacélgyártást, ami több más beruházást is igényelt, hiszen például a hengermű felfejlesztése szükségszerűen megkívánta a nagyobb termelésű kazántelep és gázfejlesztő telep építését is, de a folytacél gyártásánál már nem keletkezett hasznosítható hulladélmeleg, így arra si megoldást kellett találni.

A gyár vezetése azonban nem állt meg itt, megtartva jó szokását, hogy mindig fejleszt, megvásárolta a Darby-féle úgynevezett „visszaszenitési” szabadalmat, ami azt eredményezte, hogy ezzel a folytacél alkalmas lett vasúti sínek gyártására is!

Ez volt Salgótarjánban a nehézkohászat csúcspontja, amivel 1902-re a gyár termelése elérte a 90.000 tonnát.

Hogy mi történt ezek után az államosításig, a következő részből kiderül.