A fenséges Yellowstone-park

1. rész

3. rész

4. rész

5. rész

Yellowstone: gejzírek és medvék legendás világa

Kis vargabetűvel az amerikai határ felé gurulunk, magunk mögött hagyjuk az Okanagan-völgyet, most látjuk csak: Kelowna milyen hatalmas területen fekszik! Amikor Béla bátyánk ideköltözött, erre még kukoricaföldek húzódtak, ám azóta beépült a környék. A fejlődés rohamos és megállíthatatlan, újabb és újabb házak emelkednek a tóparton és beljebb, most is nagy útépítések zajlanak, és repülőtér segíti a közlekedést.
Vernon után Nekusp és Kaslo marad mögöttünk; hatalmas tavak mellett visz a gyönyörű út, az Arrow Lakes szépségeivel ismerkedünk. Béla bátyánk szerint az egész hatalmas Kanadában British Columbia útjai a legvarázslatosabbk. Menet közben kiderül, hogy Béla bátyánk – mint vérbeli öregcserkész – szigorú, precíz ember, akinél rend a lelke mindennek, és a környezetétől is ezt várja el; alaposan föl kell kötnünk a gatyánkat, hogy helytálljunk. Nagyvonalúan kormányozza 400 lóerős Argosy 24-es lakóbuszát: a gép a keze alatt kezes báránnyá szelídül. 84 éven túl is élvezettel vezet, az eltervezett szakaszt szigorúan teljesíti.
„A hűs, reggeli időt kedveli a motor” – magyarázza. – „Ilyenkor érzem, hogy frissek a lovak!” – teszi hozzá. Suhanunk is, hegyre föl, völgybe le, Balfournál kompra szállva átúszunk a Kootenay-tavon. A révészre várva haverkodunk össze Bobbal, aki Vernonból jön, nagy csónakot visz a kocsija „hátén”, és közli, hogy édesanyja ’56-os magyar, de ő már keveset ért a nyelvünkön. Így angolul váltunk néhány szót, miközben nézzük, hogyan úsznak lefelé a hatalmas farönkök.
A kalandtúra közepette azért néha a könnyű életnek is hódolni kell: élvezettel „pancsolunk” Ainsworth népszerű barlangfürdőjében, s másnap felfrissülve érünk Crestonnál az amerikai határhoz. Az átkelés gyerekjáték: közúton hajtunk be az USA-ba, így nincs szükség az ESTA nevű belépési engedélyre, csak az újmódi, „biometrikus” útlevelet kérik. Kitöltünk egy papírt, míg a számítógépes rendszerben ellenőrzik a „renoménkat”, s beszkennelik a passzusunkat. Lefényképeznek, s közben mindkét kezünkről „lenyomatot” vesznek. „Leadózunk” hat dollárt, s néhány rutinkérdés után – hová megyünk, meddig leszünk stb. – beütik a pecsétet, behelyezik a három hónapra érvényes, zöldszínű tartózkodási engedélyt, és jó utat kívánnak.

Vízi túra a Zion Canyonban, balról Enreiter Béla fotók

Hivatalosról barátságosabbra vált az ifjú tiszt; Béla bátyánk – kegyes túlzással – nagy íróként mutat be neki, és a srácnak elkerekedik a szeme. Lelkünkre köti: becsüljük meg Béla bácsit, aki gyönyörű utazást varázsol az életünkbe. Fogadkozunk: okvetlenül betartjuk a fontos utasítását, és utunkra indultunk – immár Amerikában!
Hegyeken, völgyeken, szűk szurdokokon keresztül visz az utunk Creston alatt Idaho államba. A kocsiút mellett feketemedve sétafikál. Talán stopolni akar, de jobbnak látjuk mancsrázás nélkül odébbállni, mert nem – talán haveri vigyor gyanánt – fogát vicsorítja a hatalmas fenevad. Tisztes távolságból is félelmetes a vadállat!
Idahóban először Bonners Ferryt érintjük, ahol gallononként 3,56 dollárért mérik a benzint. Ők sokallják, mi pedig álmodozunk… A verőfényes napsütésben kies alpesi tájon haladtunk, hegynek fel, völgynek le. A Coeur d’ Alene-hegységbe érve, a sosónok vadászterületén lelkünkben megelevenednek a gyermekkori indiánkalandok.
Montana hegyei – festőiek! Valahol a prérin, a Silver Express Casinóban verünk esti tábort, de rossz az, aki rosszra gondol, hiszen Béla bátyánk – szigorú vezérként – nem enged éjszakai kilengést. Gyorsan irány keletnek, útközben a Glacier Nemzeti Parknál hófoltok világítanak a hegyek ormán, míg mi megfőlünk a kánikulában.

Enreiter Béla az Okanagan-tó partján fotók

- Ez az igazi Amerika, itt mutatja meg valódi arcát a kontinensnyi ország. A keleti részt nem szeretem, bár sokat jártam arra. Ki nem állhatom a tömeget, a nyüzsgést, ami New Yorkot jellemzi. Csak Massachusetts és Maine államban vannak ilyen szép hegyek. Itt viszont, ahogy haladunk a 90-es országúton, se előttünk, se mögöttünk nem jön félóráig senki, köröskörül nincs más, csak a hatalmas, tiszta kék ég, mi vagyunk az út császárai! – említi elragadtatva Béla bá’, hozzátéve, hogy a 90-es „interstate” a keleti partig tart. Az egész világon nincs még egy ilyen hosszú távolságot átszelő országút, mint amely Idahótól New Jerseyig fut. A hatalmas tereket belátva érzi csak az emberfia, hogy milyen pici, milyen porszemnyi a nagy mindenségben.
A Sziklás-hegység szívében, „fenyvesekkel vadregényes” tájon haladunk; az út mentén a csörgedező patakokban pisztrángok siklanak, de lazacok is fel-feljönnek; visszatérnek ívni oda, ahol születtek – majd elpusztulnak. Gyönyörűek a reggelek, mikor a fák kilehelik a párájukat. Utunkat verőfényes napsütés kíséri, de a háttérben ott látszik a párafátyol.
Határtalanul szabadnak érezzük magunkat! Hétmillió kilométernyi műút szeli keresztül az Egyesült Államokat; s hihetetlen, hogy fenn, a hegyek között milyen nehéz terepen kell utat vágni, de megoldják ezt is ebben a fain országban, ahol nem létezik lehetetlen.
Missulához érve a papírgyár sajátos szaga keveredik a pára, a hegyi levegő, a fenyvesek illatával; különleges áert áraszt. Butte rézbányáiban sok régi amerikás magyar kereste a kenyerét. A Sapphire Mountain hegyláncai között marhák, lovak és kecskék legelésznek. A semmi közepén álló farm körül kiszáradt, megsárgult növények közt friss füvet keresnek. Megállapítjuk, hogy itt világosban is (majd’) minden tehén fekete. Sokan még mindig kijárnak a vadonba, vad lovakat befogni, megszelídíteni.
- Karsztbokorerdő! – magyarázza tudományos felvértezettségű útitársam, Molnár Attila a növényzetről –, ligetes fenyves, ahol még nem alakult ki igazi termőtalaj, s a növényzet a pici vízerekből él.
Egész Montana – hatalmas fennsík! Amerre a szem ellát, fölöttünk, előttünk a Béla bátyánk által imádott „big sky”! Hosszú vonatszerelvények robognak, amelyeket elöl, hátul, sőt középen is kettesével tolnak a mozdonyok. Az egyiket megszámoljuk: 105 kocsiból állt.

Yellowstone sárga szikláiról hömpölyög alá a hatalmas vízesés fotók

Belgrade-on keresztülhaladva lélekben átéljük a nándorfehérvári diadalt, miközben, míg a szem ellát, végtelen kukoricatáblákat látunk. Mindenhol nagy útépítések folynak, a hatalmas ország a bajok ellenére is él, élni akar. A biliárdasztal simaságú országúton kamionok légiója halad szembe. Él, pulzál az országkontinens.
Már Wyomingban járunk, a cél Livingston, majd onnan fel a 3000 m fölött elterülő Yellowstone-ba!
Hát igen! A varázslatos Yellowstone Park – csodálatos természeti szépségeivel, kivételes gejzírjeivel, páratlan állatvilágával – egy pillanat alatt lenyűgözi az odavetődő emberfiát. Elmondani nem lehet – látni kell!
Ne szaladjunk azonban előre, hisz még a 89-es úton robogunk fel, Yellowstone-ba, a vadak, madarak, növények, gejzírek paradicsomába. Útközben a Grand Teton hófoltos szirtjeit bámuljuk, miközben „idelenn” hétágra süt a nap. Egyre nagyobb izgalommal kaptatunk fel a Yellowstone-folyó mentén, csodás úti célunk felé.
Hirtelen beborul, felhőszakadásba keveredünk, a szélvihar majd’ felborítja a motorhome-ot. Mintha csak ki lett volna számítva: ez az „Isten hozott!” – említi Béla bá’, aki sokadszor éli át ezt a „barátságos” fogadtatást. A vihar tovább hajigálja kocsinkat jobbra-balra. „Az esőben érzem, hogy a 400 csikó jobban harap” – említi veterán „sofőrünk”, a vezetői széke alatt dolgozó 400 lóerőre utalva.
A vihart túlélve, egész csodájával elénk tárul Yellowstone: bölények, medvék, szarvasok, prérifarkasok, sziklák, gőzölgő gejzírek, fenyvesek, csodás vízesés – és milliónyi látogató. A 25 dolláros belépő egy hétig jó; de ez csak a kezdet; a Madison campgroundon 23 dollár a kemping, amiért csak a lakókocsi alatti földdarabot adják; se áram, se térerő, se wi-fi, se zuhanyzó, csak a hideg vizes „rest room” várja a XXI. századi vándort.
A Yellowstone – a világon elsőként, 1872-ben alapított – nemzeti park a Sziklás-hegység szívében, Wyoming, Idaho és Montana összeszögellésénél, 8980 négyzetkilométeren terül el. Az ideérkező trapperek az itteni nagy kanyon sárga szikláiról nevezték el. Gyönyörű fekvése és számtalan természeti szépsége világcsodává avatta.
Az itt csodálható tízezernyi termáljelenség közül az Old Faithful a legpazarabb gejzír, amely turisták légióját vonzza; most is hatalmas tömeg torlódik össze, amint – nekünk, magyaroknak különösen? – 56 m magasra is kilövelli hatalmas, forró vízsugarát. A XXI. században már tábla hirdeti, hány perc múlva jön az újabb kitörés…
A gazdag állatvilág egyedei közül a hatalmas szürkemedve a „király”, de feketemedvék, prérifarkasok, bölények és jávorszarvasok is lakják a parkot. Állítólag több mint félezernyi grizzly kóborol a környéken, ám idén, 1986 óta először, embert ölt a nagy medve, ezért óvakodunk a vérszomjas fenevad közelébe férkőzni – így viszont a sláger által javallt áfonyás medvetalp helyett be kell érnünk vacsorára a már jól bevált lekváros pirítóssal.
A régiót 1871-ben F. V. Hayden kutatócsapata tárta fel, javallatukra 1872. március 1-jén Ulysses Grant elnök aláírta a Yellowstone Nemzeti Parkot létrehozó törvényt. Ám a vadorzás, természetpusztítás mindaddig folytatódott, míg 1886-ban a hadsereg felállította a Sheridan-tábort a Mamut-hőforrásnál. A katonák 1916-ban az új Nemzeti Park Szolgálatra hagyták a védelmet, 1933-41-ig a munkanélkülieket alkalmazó Civilian Conservation táborhelyeket, látogatóközpontokat állított fel, s kiépítette a mai úthálózatot. A park 1978-ban a világörökség részévé vált.
A számtalan tó közül a 118 m mély, 177 km partú Yellowstone a legnagyobb. A kontinensválasztó átmetszi a parkot, így a Yellowstone- és Snake-folyó közül a „Sárga” az Atlanti-, a „Kígyó” a Csendes-óceán felé tart.
A parkban 1700 fa-, egyéb növény- és zuzmófaj él; a 8-féle fenyő közül a csavarttűs adja az erdők zömét, míg a többi, így a duglászfenyő és az amerikai cirbolya, ligetekben található. Csodálkozva tapogatjuk: a fenyő itt nem puhafa, mint otthon, hanem kemény, tömör; így a látogatóközpont is hosszú évtizedek óta szilárdan áll a lábán.
A vulkáni kő alkotta fennsíkon a meleg források ezrei, gejzírek, fortyogó iszapvulkánok, melegvizű medencék, patakok váltakoznak; kis források engedik ki kénes gőzüket és köpködik felénk az iszapot. A meleg vízből merítek a kezemmel, és rituálisan megmosom az arcom.
Kora reggel indulunk a Yellowstone-folyó nagy vízeséséhez; ilyenkor még kevesebb a látogató, kedvünkre fotózhatunk – később ez lehetetlen, mert a turisták egymás hegyén-hátán tolakodnak. A természetet mindez nem érdekli: hatalmas víztömeg zúdul alá a legendás sárga sziklákon. A cseppek a napfényben meg-megcsillannak.
„Gyógyít a természet, nagy hatással van rám a környezet” – jegyzi meg Béla bá’, aki szemlátomást kivirul.
Amint egy-egy különleges állat az út szélére vetődik, megáll a kocsisor, mindenki kiugrik filmezni, fotózni – akkor is, amikor az út szélén fiatal bölénybika legelészik, vagy amikor a jávorszarvasbikák nyakig a folyóba merülve rágcsálják a zöld vízinövényeket.
Ám hiába erőlködünk: semmilyen film, fotó nem adja vissza a monumentális tereket, a vízesés zúgását, a fények színpompás játékát. Egyik csoda követi a másikat, fel sem foghatja az emberfia.
A park legmagasabb pontja 3462 m-en a Sas-csúcs, de oda már nem kapaszkodunk fel, sietünk tovább, hisz nagy út állt előttük: a yellowstone-i Grand Canyontól az arizonai, valódi Grand Canyonhoz kell eljutnunk.

Balás Róbert
(folytatjuk)

1. rész

3. rész

4. rész

5. rész